Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék II. (Budapest, 2010)
I. Rész. A gondolat metaforái
tudatában még nem voltak jelen. S ha magyarázatuk egy azóta kialakult stílusirányzat ismeretében vihető csak végbe, vajon azt jelenti-e ez, hogy maga a mű, rejtetten, talán öntudatlanul is, már ennek a stílusnak volt előlegezett képviselője? Hogyan illeszkedett József Attila költészete korának stílusirányzatai közé? Bármilyen sokat, és bármilyen sokan is foglalkoztak József Attila költészetével, erre az elemi kérdésre meglehetősen nehezen találunk feleletet. Úgy vélem, korai (mondjuk, 1928 előtti) műveitől eltekintve, mikor is különböző hangokat átvéve lassan alakította ki önálló stílusát - azt a stílust, mely először a Vágó Mártához, vagy róla, kettőjük szerelméről szóló dalokban kap hangot -, költészetének alaphangja senkiéhez nem hasonlítható. De ha jellegzetes, alapvető hasonlóságot nem találunk is, vajon melyek azok a stílusjegyek, amelyek mindenki mástól megkülönböztetik? Hiszen a megkülönböztetés is kapcsolatot tételez fel, az azonos anyag variánsait - és remélhetjük, hogy ezzel mégiscsak megtaláljuk azt az összefüggést, mellyel József Attila költészetét saját közegébe, korának irodalmi stílusirányzatai közé helyezhetjük. A különbözőség legfontosabb ismérve mindenekelőtt költészetének az a sajátos képi jellege, mely magába foglalja a szubjektivitásnak és a szubjektum világgá általánosításának, tehát az ún. tárgyias költészetnek vegyületét, pontosabban Magyarországon e József Attila koránál későbben létrejött költői kifejezésmód távoli lehetőségét. Mert ez a költészet megindítóan szubjektív, lírai, az én problémáitól, vallomásaitól soha el nem szakadó, de ezeket a mélyen alanyi „panaszokat” (a rilkei értelemben) olyannyira a világ képeire transzponáltan ké