Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Összegyűjtött irodalmi esszék II. (Budapest, 2010)

I. Rész. A gondolat metaforái

tudatában még nem voltak jelen. S ha magyarázatuk egy azóta kialakult stílusirányzat ismeretében vihető csak vég­be, vajon azt jelenti-e ez, hogy maga a mű, rejtetten, ta­lán öntudatlanul is, már ennek a stílusnak volt előlegezett képviselője? Hogyan illeszkedett József Attila költészete korának stílusirányzatai közé? Bármilyen sokat, és bármi­lyen sokan is foglalkoztak József Attila költészetével, er­re az elemi kérdésre meglehetősen nehezen találunk fe­leletet. Úgy vélem, korai (mondjuk, 1928 előtti) műveitől eltekintve, mikor is különböző hangokat átvéve lassan ala­kította ki önálló stílusát - azt a stílust, mely először a Vá­gó Mártához, vagy róla, kettőjük szerelméről szóló dalok­ban kap hangot -, költészetének alaphangja senkiéhez nem hasonlítható. De ha jellegzetes, alapvető hasonlósá­got nem találunk is, vajon melyek azok a stílusjegyek, amelyek mindenki mástól megkülönböztetik? Hiszen a megkülönböztetés is kapcsolatot tételez fel, az azonos anyag variánsait - és remélhetjük, hogy ezzel mégiscsak megtaláljuk azt az összefüggést, mellyel József Attila köl­tészetét saját közegébe, korának irodalmi stílusirányzatai közé helyezhetjük. A különbözőség legfontosabb ismér­ve mindenekelőtt költészetének az a sajátos képi jellege, mely magába foglalja a szubjektivitásnak és a szubjektum világgá általánosításának, tehát az ún. tárgyias költészet­nek vegyületét, pontosabban Magyarországon e József At­tila koránál későbben létrejött költői kifejezésmód távoli lehetőségét. Mert ez a költészet megindítóan szubjektív, lírai, az én problémáitól, vallomásaitól soha el nem sza­kadó, de ezeket a mélyen alanyi „panaszokat” (a rilkei ér­telemben) olyannyira a világ képeire transzponáltan ké­

Next