Czövek Judit (szerk.): Imádságos asszony. Erdélyi Zsuzsanna köszöntése (Budapest, 2003)
Görömbi András: Népköltészet és új egyetemesség Csoóri Sándor esszéiben
mi a tömör természeti képekkel, a külső s a belső táj gyors egymásba villantásával elérünk, és a gyakran szürrealisztikus kifejezésekkel fölszikráztatunk — ők az árnyalás, a realista részletezés fölényével érik el.”" Arra is nyomatékkal utal, hogy a népköltészet egy nép rejtettebb karakterét, mélyebb történelmét is hordozza, a nemzeti jellegzetességek is megnyilatkoznak benne. Két később kirombosodó gondolata van már itt együtt: népköltészetünk szürrealisztikus erezetének és nemzettörténeti értékének a hangsúlyozása. A hatvanas évek elejétől kezdve Csoóri Sándor egyre elmélyültebben foglalkozik a népköltészettel. Írásainak két fő iránya van: az egyik a népművészet esztétikájának akar érvényt szerezni, a másik pedig a népművészetben megnyilatkozó igazabb, mélyebb és rejtettebb történelmet faggatja a nemzeti önismeret tisztítása érdekében. Az előbbire a Szántottamgyöpöt (1966), az utóbbira az Egykor dindula tizenkét kőmíves (1969) című esszéje kínálkozik mintapéldának. Majd a két irányt egybefogja, szintetizálja világképösszegző önéletrajzi esszéje, a Tenger és diólevél (1977). Ezek az esszék nagy visszhangot váltottak ki, különösen sokrétű reflexiót pedig akkor kaptak, amikor 1978-ban a Nomád napló című gyűjteményes esszékötetben együtt is megjelentek. A Szántottam gyöpöt Csoórinak azt a felismerését mutatja be, hogy a XIX. századi népies irodalmunk nem tudott a népköltészet lényegéhez közel jutni, még Petőfi népisége is csak ideológiai vonatkozásaiban maradéktalan, „széptani” értelemben a népiesség jegyeit hordozza. A XIX. századnak az a nagy szellemi megújulása, mely a népi műveltségből vette ösztönzését, nálunk Petőfi nevével kapcsolódott össze. Szemléletünk így Petőfihez igazította a népköltészetet, az ő realizmuseszménye vált mértékké a népköltészeti kutatásokban is. Ez azonban a népköltészet indokolatlan lehatárolása, leszűkítése, mert a népköltészet „nemcsak petőfis értelemben realista. Sőt, legcsiszoltabb remekei egyáltalán nem a petőfis vonásokat viselik. Sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamatát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával.”" A szem realizmusa helyett a lélek realizmusát követi. Ha nem a múlt századi realizmus igényével és mértékével nézzük a népköltészetet, hanem tágabb szemlélettel, s főként saját belső világa felől közelítünk lényegéhez, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy benne minden. „Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak megtaláljuk az őspéldáját. Tehát nemcsak a realizmusét, hanem a szürrealizmusét, a szimbolizmusét, a groteszkét, sőt, helyenként a naturalizmusét is.”" A népdal képei olykor régen volt tárgyi tapasztalat emlékét őrzik, máskor inkább indulati emlékét, a lélek „elszólását”. Az avantgárd kutatás már régen bizonyította, hogy a különféle izmusok, főként a szürrealizmus és expresszionizmus milyen nagy ösztönzéseket kaptak a primitív művészetektől. Csoóki esszéje szemléletesen elemzett példák sorával bizonyítja azt, hogy népdalaink gyakran élnek olyan képekkel, amelyeket nem lehet megkülönböztetni a Csoóri 1994- 680, 681. 5 Csoóri 1994- 643. 6 Csoóri 1994- 649-Népköltészet és új egyetemesség Csoóri Sándor esszéiben