Déri Zoltán: Magyar sors - magyar tragédia (?) (Budapest, 2009)
II. A kárpát-medence nemzeti problémái
IL A KÁRPÁT-MEDENCE NEMZETI PROBLÉMÁI saját létszámából biztosítani már nem tudott. Ezért új embertartalékok bevonásáról kellett gondoskodni. Természetes, hogy ebben az esetben - amint ez akkoriban általános volt - az etnikai jelleg, a népi hovatartozás nem képezte mérlegelés tárgyát. A beköltözők nyelve, származása, hovatartozása attól függött, hogy az adott földbirtok ura a telepítés szervezéséről és lebonyolításáról a német soltésszal, a szláv kenézzel vagy az oláh vajdával tudott-e megállapodni. S bár ez a folyamat zömmel a gyepű rovására, a magyar szállásterület pereme körül zajlott, mégis a Kárpátok gerincén belül történt, tehát hazánkat érintette, így ennek az lett a következménye, hogy az ország területén az idegenek száma észrevehetően növekedni kezdett. Ennek ellenére, ekkor még nem volt baj. A honalapításkor maguk is téli-nyári szállások között ingázó, tehát mozgó életmódot folytató őseink közben kiépítették stabil településhálózatukat, és ezáltal az ország határozott magyar birtoklása nem volt megkérdőjelezhető. Nagy Lajos királyunk idején, amikor teljes birodalma határait három tenger mosta,le a Kárpát-medence mintegy 2,1 millió lakosából 73-74% körül mozgott a magyarság aránya. S annak ellenére, hogy a hazánkat 1241-42-ben végigpusztító tatárjárás, majd az 1347-ben kitört pestisjárvány a lakosság körében óriási veszteséget okozott, Mátyás király idejére a 3,5-4 milliós népességből már 80%-ot tett ki a magyar. Für Lajos szavaival élve: „Nem lehet kétséges: a középkori Magyarország... ebben az időszakban is, népességében és magyar népiségében egyaránt Európa egyik erőtől duzzadó állama maradt.”11 Azok az idegenek tehát, akik így vagy úgy érkezvén hazánkba megőrizték eltérő arculatukat, az ország lakosságának még mindig csekély hányadát tették ki. S tegyük hozzá, ha szaporodását, növekedését kedvezőtlen tendenciák nem gátolják, a magyarság idővel bizton kitölthette volna az egész Kárpát-medencét, így érkeztünk el a 15. század derekához-végéhez, amikor népünk életének, etnikai történelmének egy új szakasza, egy keserű időszaka kezdődött el. A hívatlan és a szerződéses jövevények Az Úr 1332-es esztendeje Dél- és Közép-Európa, ezen belül főként Magyarország jövője szempontjából a történelem lapjaira sorsdöntő dátumként iratkozott fel. Kis-Ázsia felől ekkor lépett először kontinensünk földjére egy addig itt soha nem ismert nép, amely attól kezdve nem csupán aktív szereplője, hanem erőteljes befolyásolója lett Európa eseményeinek. Ez a nép az oszmán-török volt. Miután I. Oszmán - a törökök névadója - a Szeldzsuk Szultanátustól függetlenítette magát, megkezdte hódító hadjáratait egyrészt a Közel-Kelet, másrészt a Balkán felé, amit utódai mintegy négy évszázadon át következetesen folytattak. A kis balkáni államok egymást követő megvívása utánrs a törökök elérték Magyarország déli tartományait is. Noha Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári diadalával egy időre megállította előnyomulásukat, a 15. századtól kezdve lovas csapataik - a szpáhik - betöréseikkel már állandó félelemben tartották a Délvidék lakosságát. Raboltak, fosztogattak, majd elérkezett 1526. ban