Gelencsér Gábor: Közelkép: Portrék, témák, formák a magyar film történetéből (Budapest, 2022)
PORTRÉK - Ők hárman (Csoóri és a film)
85 ŐK HÁRMAN Két barát egy egész életen át húzódó eszmei vitára alakítja az első közös film, a Tízezer nap történetét, majd annak tanulságai indítják el a József Attila-i eszmélődés útján egyikőjük fiát a korabeli jelenben. Mindez nagyívű, emberöltőnyi időt, több, igen eltérő történelmi korszakot átfogó családregényt sejtet. Mégsem azt látunk, noha az emberi kapcsolatok fordulatai végig nyomon követhetők. Csakhogy azokat annyira a történelmi változásokkal dacoló eszmék határozzák meg, hogy ily módon széles István paraszti sorsa mitizálódik, valóban sorssá válik, amelyet a körülötte gomolygó világ történelmi és erkölcsi kihívásai alakítanak. Az eszme körül bonyolódó gondolatot támogatja a film erőteljesen stilizált, néhány kritikus által vitatott „parasztbarokk” világa. Kétségtelen, hogy a Tízezer nap beállításai rendkívül retorikusak, túltesznek az egyébként felismerhető szőts István-i hagyományokon, s főleg ellentétesek a hetvenes évektől a magyar film vidékábrázolásában is egyre nagyobb teret nyerő szociografikus látásmóddal. De a rendezőnek épp az elvonatkoztatás a célja, a képek kompozícióiban közvetlenül megfogalmazódó jelentés (nem véletlenül választották a fekete-fehér nyersanyaghoz a totálokban különösen látványos cinemascope képkivágatot). Ilyen a parasztházak mögött tornyosuló gabonasiló beállítása, vagy az ökrösszekér vontatta hidroglóbusz „bevonulása” az archaikus közegbe. A belsőkben, a családi együttlét természetesebb helyzeteiben talán valóban bántó a környezet skanzenjellege, az eszmei mondanivalót azonban kétségkívül hatékonyan támogatja a képi világ. Csakúgy, mint a rendkívül tömör, szentenciózus, súlyos dialógusok, amelyek leginkább Csoóri munkáját dicsérik. Ezekben megmarad az érzékeny egyensúly a hétköznapi és a fennkölten deklamáló megszólalás között, ahogy a paraszti gondolkodásmód realisztikusan motiválja a rövid, megfontolt szavakat, így azok morális, avagy politikai súlya természetesen illeszkedik az eleve stilizált történetbe és képi világba. Kósa következő, trilógiának tekinthető három filmje folytatja az ideológiavezérelt, mitizáló elbeszélés- és ábrázolásmódot, s már kifejezetten parabolikus vonást ölt: az Ítéletben a Dózsa-féle népi forradalmiság mibenlétének kérdése összefüggésbe hozható a hatvanas évek konszolidációjával és az 1968 körüli eseményekkel; a Nincs idő „szabadelvű” börtönmodellje a kádári legvidámabb barakk allegóriája; a Hószakadás pedig a cselekvés és a cselekvésképtelenség erősen értelmiségi színezetű erkölcsi dilemmáját vetíti bele a második világháborús történetbe. Mindhárom film történelmi, de nem e filmtípus műfaji, hanem szerzői változatába tartozik, amikor is – az egyébként