Gervain Judit - Pléh Csaba (szerk.): A láthatatlan megismerés - Kognitív szeminárium (Budapest, 2004)
A nyelv helye a megismerési rendszerben
ALBERT SÁNDOR Iselle Michonneau nevű vénkisasszonyt Balzac „vipera tekintetű vén denevérének nevezi, és ezzel eléggé megnehezíti a regény kínai fordítóinak dolgát. A denevér ugyanis kínai nyelven bianfu, s ezen összetett szó második tagja a „boldogság” (fi) szó homonimája. Kínában a denevér hagyományosan boldogságot hozó állat, képe ott díszeleg számos bútoron, hímzésen és porcelánedényen. A denevért tehát olyan állattal kellett a fordítóknak helyettesíteniük, amely a kínai olvasókban negatív képzetet kelt a szereplővel kapcsolatban, s ez végül is a macska lett. Hogy magyar példát is említsünk, nagyon nehéz más nyelveken visszaadni az olyan szavak pontos jelentését, mint ténsúr, tekintetes úr, nagyságos úr, méltóságos úr, kegyelmes úr stb., hiszen itt - a Móricz-szövegek fordítói a megmondhatói - valójában kompenzációs eljárások alkalmazására sincs lehetőség.16 Ezek a nyelvi elemek olyan mértékben tönkretehetik a fordítást, hogy teljesen más olvasat születik belőle: a Légy jó mindhalálig című regény francia olvasóinak egy része például ezt a regényt vidám kollégisták önfeledt játszadozásaként olvassa és értelmezi (Albert 1997). Minden szövegnek vannak olyan elemei, amelyek - kulturális „telítettségük miatt” - ellenállnak a fordításnak, fennakadnak a fordítás nyelvi „szűrőjén”. A fordításelmélet szakemberei e kulturális konnotációk fontosságára már nagyon régen felhívták a figyelmet: „Szembeállíthatjuk a nyelvileg pontos fordítást a nyelvileg pontatlan „kulturális” fordítással vagy adaptációval. [...] A kulturális adaptáció azonban nem a fordító, hanem a pap és a tanító feladata” (Nida 1969: 134). Ez így is van: a fordítónak az a dolga, hogy fordítson, nem pedig az, hogy kommentáljon, magyarázzon vagy háttér-információkkal lássa el a potenciális célnyelvi olvasóközönséget. A mű befogadásának előkészítése — ha nem is a pap és a tanító, de az irodalmárok, az esztéták, az elő- vagy utószóírók és az egész úgynevezett „másodlagos” irodalom feladata.17 A fordítás lehetetlenségéről szóló felfogás olyan paradoxon, amelyet egyaránt nehéz bizonyítani és cáfolni (Mounin 1963: 271). A kérdés, amióta fordítás egyáltalán létezik, két táborra osztja a költőket, írókat, esztétákat, a fordítókat és az elméletírókat. A mi véleményünk szerint a fordítás igenis lehetséges, és ha egy nyelvi egység szöveg, akkor- bár vannak fordíthatatlan vagy csak nagy veszteségek árán fordítható elemei - többé vagy kevésbé mindenképpen fordítható. Egyébként is nagyon verő József Attila Anyám című versének utolsó sora („A postás olyankor köszönt neki’) egy amerikai fordításban így hangzik: And then the postman told her hello. A Corvina Kiadónál nemrég megjelent angol nyelvű József Attila-válogatásban sem sokkal sikerültebb az utolsó két sor: In her dreams she were a clean apron, /And the mailman would tell hello to herWinter Night. Selected Poems of József Attila. Translated from the Hungarian by John Bátki, Budapest, Corvina Kiadó, 1997, 47). Nehéz volna szemléletesebb példát találni arra, mennyire meghatározzák egy mű célnyelvi befogadását az eltérő valóságok és szociokulturális konnotációk. 17 Ebben a kérdésben talán Walter Benjamin felfogása a legradikálisabb, ő e szavakkal kezdi A műfordító feladata című esszéjét: „Soha, egyetlen műalkotás vagy műforma megismerése szempontjából sem bizonyul gyümölcsözőnek a befogadó fél figyelembevétele. Nemcsak egy adott közönséget vagy képviselőit feltételezve futunk hamis útra, már az »eszményi« befogadó fogalma is áldatlanul hat minden művészetelméleti fejtegetésben. [...] Mert a vers sosem az olvasónak szól, a kép nem a nézőnek, a szimfónia nem a hallgatóságnak” (Benjamin 1980: 71).