Hernádi Miklós: A zsidó vicc világképe (Budapest, 2014)
Bevezető
8 „NEKED IS IGAZAD VAN, FIAM..." teljesen, de még ma is zömében folklorisztikus (szóbeli) vicckultúra. Ahogy Homérosz, a Dekameron vagy az Ezeregyéjszaka, el is bejárja az élet legfélreesőbb, sokszor szégyellnivaló parcelláit, miközben leleplezően világítja be - különösképp és mindenestül - a szellem, az okoskodás, a vágyakozás és a szándékok többé-kevésbé titkos, félhomályos világát. Heine persze arról a nevetésről beszélt, amellyel a német írótársak fogadták, ha a tragikus zsidó sorsról kezdett valaki írni. A zsidó vicckultúrában másfajta nevetéssel találkozunk: itt a tragikus sorsú zsidóság elsősorban önmagán, saját gyengéin derül. A nem zsidók gyakran nem is értik (vagy csak nem akarják érteni?) a zsidó viccek humorát, pedig a zsidóság némely gyengéjében bízvást a magukéra ismerhetnének. Bár nem hiányzik a zsidó vicckultúrából a kívülállók leleplező kipellengérezése, először mégis az öngúny, az önirónia ötlik az elemzők szemébe. A legnevezetesebb elemző, Sigmund Freud az elfojtott vágyak feszültségcsökkentő kiélésében látta ezek pszichológiai, sőt élettani hasznát. Freud nyomán a kitűnő nyelvész, Fónagy Iván is „feszültségcsökkentő védőberendezésnek” tartja a viccmesélést, amikor a viccek szókimondásából, alkalmasint kíméletlen öniróniájából azt a „destruktív” effektust szálazza ki, amely „felszabadítja a tiltott gondolatok, kívánságok, attitűdök elfojtására fordított energiát”; szerinte ezért fogadjuk oly kitörő vidámsággal például 2. Freud, Sigmund: „A vicc és viszonya a tudatalattihoz" (1905). In: Uő., Esszék. Gondolat, Budapest, 1982. 23-252.1.