Horváth Kornélia: A késő modern magyar líra alakzatai (Budapest, 2022)
I. VERSEK ÉS MŰFAJFORMÁK - Egy sajátos lírai műfajformáról József Attila, Radnóti Miklós és Kányádi Sándor verseiben
Egy sajátos lírai műfajformáról József Attila, Radnóti Miklós és Kányádi Sándor verseiben József Attilánál, később Radnótinál, majd Kányádinál is feltűnik egy sajátos lírai műforma, amelyet az irodalomelméleti és poétikai könyvek aligha tartanak számon önálló műfajként. E versek közös vonása, hogy címük egyetlen szóból áll, amely grammatikai minőségét, avagy minősítését tekintve folyamatos melléknévi igenév. Rögtön hozzá kell tennem, hogy a folyamatos melléknévi igenév a magyar nyelvben (is) számos alkalommal főnevesülő vagy főnevesült funkcióban szerepel, s ily módon valójában szófajt vált. Az általam tárgyalt versek címszavainak jelentős részében ilyen kettős nyelvtani formával találkozhatunk: lásd például a Forduló, Csengő, Bevezető vagy az Altató című költeményeket József Attilánál, a Siratót és a Toborzót Radnótinál, vagy éppen az Álmodó, a Mentő vagy a Zsörtölődő címűeket Kányádi költészetében. A hétköznapi nyelvi tapasztalat e címeket nagy valószínűséggel főnévi megjelölésként fogadja be, holott a nyelvtani formájuk melléknévi igenévi. Továbbá e megnevezett szerzőknél több olyan költeménnyel is találkozhatunk, amelyek címe vagy egyetlen melléknév (grammatikai formáját és kategorizálását tekintve nem melléknévi igenév), vagy éppen olyan jelzős (nyelvtani struktúrájára nézve egy melléknévből és egy főnévből felépülő) szerkezet, ahol a jelzőnek (grammatikailag: a melléknévnek) igen erős meghatározó szerepe van. Az előbbire, a mellékneves címadásra jó példát nyújt József Attila három verse: Keserű, Szomorú, Pirosszemű. (Valószínűleg nem véletlen, hogy mindhárom költemény ugyanazon évben, 1925-ben született.) A három verscím szóformája ugyanakkor a folyamatos melléknévi igenév formájának megképzésére emlékeztet: a különbség mindössze annyi, hogy míg a folyamatos