Horváth Kornélia: A késő modern magyar líra alakzatai (Budapest, 2022)

I. VERSEK ÉS MŰFAJFORMÁK - Egy sajátos lírai műfajformáról József Attila, Radnóti Miklós és Kányádi Sándor verseiben

Egy sajátos lírai műfajformáról József Attila, Radnóti Miklós és Kányádi Sándor verseiben József Attilánál, később Radnótinál, majd Kányádinál is feltűnik egy sajátos lírai műforma, amelyet az irodalomelméleti és poétikai köny­vek aligha tartanak számon önálló műfajként. E versek közös vonása, hogy címük egyetlen szóból áll, amely grammatikai minőségét, avagy minősítését tekintve folyamatos melléknévi igenév. Rögtön hozzá kell tennem, hogy a folyamatos melléknévi igenév a magyar nyelvben (is) számos alkalommal főnevesülő vagy főnevesült funkcióban szerepel, s ily módon valójában szófajt vált. Az általam tárgyalt versek címszava­inak jelentős részében ilyen kettős nyelvtani formával találkozhatunk: lásd például a Forduló, Csengő, Bevezető vagy az Altató című költemé­nyeket József Attilánál, a Siratót és a Toborzót Radnótinál, vagy éppen az Álmodó, a Mentő vagy a Zsörtölődő címűeket Kányádi költészetében. A hétköznapi nyelvi tapasztalat e címeket nagy valószínűséggel főné­vi megjelölésként fogadja be, holott a nyelvtani formájuk melléknévi igenévi. Továbbá e megnevezett szerzőknél több olyan költeménnyel is talál­kozhatunk, amelyek címe vagy egyetlen melléknév (grammatikai for­máját és kategorizálását tekintve nem melléknévi igenév), vagy éppen olyan jelzős (nyelvtani struktúrájára nézve egy melléknévből és egy fő­névből felépülő) szerkezet, ahol a jelzőnek (grammatikailag: a mellék­névnek) igen erős meghatározó szerepe van. Az előbbire, a mellékneves címadásra jó példát nyújt József Attila három verse: Keserű, Szomorú, Pirosszemű. (Valószínűleg nem véletlen, hogy mindhárom költemény ugyanazon évben, 1925-ben született.) A három verscím szóformája ugyanakkor a folyamatos melléknévi igenév formájának megképzésé­re emlékeztet: a különbség mindössze annyi, hogy míg a folyamatos

Next