Kiss Endre: Friedrich Nietzsche evilági filozófiája. Életreform és kriticizmus között (Budapest, 2005)
IV. A Nietzsche-recepció története - A Történelem Nietzsche-recepciója
NIETZSCHE, BALOLDAL, UJBALOLDAL Daudet (Wilhelm, 1941) nagyvonalúan Nietzsche számlájára írja az orosz forradalom kitörését. Több realitást érzünk Albert Camus szavaiban, aki szerint „talán lehetetlen jóvátenni mindazt, amit Nietzsche ellen elkövettek” (L’homme révoltée). Nem hiányzik Nietzsche a két világháború baloldali gondolkodásából és tudományából sem. Wilhelm Reich, Ernst Fischer, Otto Gross, József Attila, Bálint György, Fábry Zoltán és Gaál Gábor nevei csak jelzései egész Nietzsche-interpretációknak, nem is beszélve a Frankfurti Iskoláról, amelynek tagjai egészen meghatározó indíttatásokat kaptak tőle, Adorno egész kultúrkritikája például teljességgel elképzelhetetlen lenne nélküle. Ebben az összefüggésben jeleznünk kell, hogy a két világháború közötti marxizmus, elsősorban a neomarxizmus érdemileg új szociológiai keretben helyezkedett el. Ez egyre növekvő mértékben egy új értelmiségi osztály ideológiája volt, s nem csoda, hogy ebben az összefüggésben a Nietzsche-recepció meghatványozódott, s a húszas-harmincas évek fordulóján már célszerű lenne nietzsche-marxizmusról beszélnünk, ami az esetek legnagyobb részében olyan szervesen integrálta magába Nietzsche gondolatait, hogy azt már szinte lehetetlen is a „recepció” terminusával illetni. Klasszikus neomarxista gondolatmenet József Attiláé a hitleri hatalomátvétel után: „Kérdés marad ebben az esetben, hogy a homo morális, vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicusszal, más szóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül?... Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy például a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem?”39 József Attila tehát nem a hit (mint ideológia) státusára, hanem szimpla létének újra kérdéssé váló rejtett és igazi okára kérdez rá. Azaz József Attila neomarxizmusa teljesen kifejtett módon nyújtja ki a kezét a pszichológia, az antropológia, a kultúraelmélet felé, oda, ahol a legtöbb helyen Nietzsche ad majd választ. A homo morális vagy a homo ideologicus tehát nem valamiféle alépítményből levezetve szembesül a morállal vagy az ideológiával (vagy akár a szövegben említett vallással), hanem az „ideológia” a társadalmi lét talaján a társadalmi gyakorlat folyamán akár még egy egyénen belül is artikulálódhat. A húszas évektől a marxizmus előkészítetlennek nevezhető fordulattal az értelmiség világnézetének és identitásának egyik megkerülhetetlen alapja lesz, az értelmiségi számára választható egyik alapfilozófia és magatartás. E leginkább mégis szociológiainak nevezhető fordulatnak számos oka van, köztük olyanok is, amelyeket rendszeresen még alig kutattak. A tény mégis egyértelmű, az értelmiségiek megindulnak egy, a húszas évek fogalmainak megfelelő új osztály kialakításának irányába, s eközben legfontosabb, ha nem is egyedüli integráló ideológiájuk a marxizmus mint tudományos és a kritikát lehetővé tevő társadalomkép. A nagy hírű flamand filozófus és munkásvezér Hendrik de Man a húszas-harmincas évek értelmében vett neomarxizmus szellemében a leghatározottabban veti fel az úgynevezett „értelmiségi szocializmus” (Intelligenzlersozialismus) alapkérdéseit, amely felfogásunk szerint tökéletesen azonos az ebben a korszakban kritikus élességgel megjelenő „új osztály”-problematikával, természetesen nem az akkor már életben lévő bolsevizmus, hanem az akkori nyugati baloldali mozgalmak „új osztály”-fogalmának megfelelően. A két világháború közötti korszak e neomarxizmusának legfontosabb műhelye a Frankfurti Iskola volt, amely más irányok mellett kultúrkritikai marxizmust, azaz Nietz- Hegel-Marx-Freud. Szép Szó, 21. VI (1938), január-február, 18.