Komoróczy Géza (szerk.): Szilágyi János György - Örvények fölé épülő harmónia II. Levélben többet (Budapest, 2018)
IX. A művészetnek feladata a hazugságok leleplezése, ettől a feladatától csak az félhet, aki a hazugságok leleplezésétől fél (1976-1983)
IX. 1976-1983 zölt köszöntőben 212) - nos minores pedig csak bámulni és, mi tagadás, irigyelni tudjuk. Szíves és önzetlen segítőkészséged is sokunkat indít köszönetre, hálára. - Más kérdés, s nem is tartozik mondandóm folytatásához, hogy tudománytörténeti felfogásoddal és tudományszervezési stílusod néhány mozzanatával nem értek egyet. Nem frázisként hangsúlyozom a személyed és munkásságod iránti tiszteletet - remélem, tudod. Leírnom azért kellett, hogy ne ellenségeskedést láss a vitázó folytatásban (akkor sem annak szántam volna, ha folyóiratban közlöm), hanem a Te nyíltságodnak is megfelelő őszinteséget. Pompás tanulmány a Catullus-recenzió. Lenyűgöző tárgyismereted, a messzire tekintés és a szenvedélyes igényesség teszi azzá. Túlburjánzónak tetszik mégis a dokumentálás - nem is annyira önmagában, hanem mert az antik költemények műfordításának kérdésében végül magad sem foglalsz egyértelműen állást. Igazában persze az „Antik vázák hamisítványai” miatt fordulok Hozzád, amelynek művészetelméleti gondolatforgácsait kiérleletlennek látom (mocskos korban a mocskot csupán felmutató, zavarba ejtő művészet az igaz, a valódi?), politikai vágásait pedig tudománytalannak és károsnak. Laikusként említek meg néhány - az egészhez képest mellékes - tárgyi apróságot: nem látom az amphorát ihlető lékythoson sem Athéna dárdáját (143. o., ill. a lékythos képén); nem okvetlenül indokolt Tietze monográfiájának jegyzetbeli idézése, hiszen „a vonal rehabilitása” olyan közhely, amelyet a posztimpresszionizmusról szólva minden népszerűsítő munka is elmond (1948. p. 42. sz.); a szörnyek ügyében szólhattál volna a távol-keleti és afrikai vonatkozásokról (hatásokról és utánzatokról) is; bőbeszédű a bevezetés, végtére is a történetiség (ezen belül az ízlés és példakép-keresés) minden racionális kutató számára természetes elv. Bajom éppen a Te történetiség-felfogásoddal van. Amennyire tudós módon és megnyerő, bölcs fázisvizsgálatokkal érvényesíted ezt saját témádban, annyira kínos, hogy a 20. század közelebbről a mai világ - társadalmi valóságának értelmezésében abszolút történetietlen az ítélkezésed. Ha Karinthy sorait a mára akarom mondani, a mi valóságunkra, politikánkra és a céljainkra - adekvátan igaznak vallód, akkor Babits, József Attila, Radnóti és mások hasonlóképpen antifasiszta verseinek az idézésével is káromolhatod a jelent. Már a szakmailag bravúros Arachne-tanulmány záradékában is meghökkentő csúsztatás volt József Attilát idézned az elkötelezetlenség vagy a minden korban élt élő művészek számára kötelező (?!) ellenzékiség illusztrálására; most még tovább mentél ezen az úton, főképp a Meditációban. Ha időszerűnek és indokoltnak tartod „a hagyományos művészet-fogalom és művészet-funkció revízióját” (161. o.), miért nem teszed meg - nem henge mondatokban, hanem Hozzád méltóan tudós kifejtéssel? Privát ügyed, hogy mennyire rajongsz a „happening”-, anti-, koncept- vagy pszeudoművészetért (ámbár Pauer Gyulát 213 válasz 212 „Szilágyi János György hatvan éves”, i. h., p. 223. 213 Pauer Gyula (1941-2012) szobrász, konceptualista művész. Műveit Sziáy később is nagy elismeréssel emlegette. Hagyatékában fennmaradt „A torinói lepel szobra” című kiállításának (1991) kísérő füzete (Beke László, St. Auby Tamás, Víz László írásai). Pauer és Dan Togay (1955) műve a „Cipők” emlékmű a pesti Duna-parton (1992).