Szász Anna: Három pár női láb (Budapest, 2003)
Tartalom
írtak. Év eleje volt, azaz tél. Nagykabátban ültünk a fűtetlen előadóban. Aznap tartották az esedékes választásokat, amelyeken az akkor MDP-nek, Magyar Dolgozók Pártjának nevezett kommunista párt jelöltjeire lehetett vagyis kellett szavazni. Az eljárás mikéntjének és hogyanjának ecsetelésébe most nem mennek bele. Ezek voltak a félelem és rettegés évei Magyarországon és a többi szocialista országban. Ezek voltak azok a bizonyos ötvenes évek, a Rákosi-korszak. A félelem benne volt a levegőben. Nagyon hamar megtanultuk, hogy ha van saját véleményünk, arról mélyen hallgatnunk kell, megtanultuk, hogy mit várnak tőlünk, és hogy adott esetben mit kell mondanunk. A választás napjának reggelén az ország minden intézményében, munkahelyén, feltételezem, hogy a kórházakban, a kórtermekben is a helyi vezetőknek buzdító beszédet kellett mondaniuk. A mi fizikatanárunknak is ez lett volna a feladata. Ő azonban nem szólt egy szót sem, csak elővett egy József Attila kötetet, és elkezdte olvasni: „Az éjjel hazafelé mentem / éreztem, bársony nesz meg.” Néma csönd volt, amíg végigolvasta a Hazámat. És ez akkor tényleg tett volt, ehhez akkor tényleg civil kurázsi kellett, belső meggyőződés, nem valami veszélytelen sablonszöveget nyomatni, hanem idézni az akkori kurzusban éppen nem kegyelt József Attilát. Ezeket a sorokat, „hisz »nyíltan« dönt, ki ezer éve / magával kötve mint a kéve, / sunyit vagy parancsot követ.” Civil kurázsi kellett 56 után, hogy az a hallgatag, nálunk jóval idősebb fiú, aki 54-ben csöppent oda az évfolyamunkra, aki később a legjobb barátnőmet vette feleségül, és csak ezért tudom, hogy öt évig a recski táborban raboskodott, nemet tudjon mondani az őt beszervezni akaró belügyeseknek. Iszonyú nyomást gyakoroltak rá, akinek amúgy is megtépázott volt az idegrendszere. Másfél vagy két éven keresztül zaklatták, telefonon hívták, találkozókra invitálták, újból és újból megfenyegették. Ő félt, halálosan rettegett minden alkalommal, és minden alkalommal nemet mondott. Civil kurázsi kellett ahhoz, hogy vagy száz magyar értelmiségi aláírja a Charta 77-et. Később, a nyolcvanas években, a szamizdatok