Szász Anna: Három pár női láb (Budapest, 2003)
Tartalom
fűteni tudjanak. Számomra ez a módszer nem teljesen idegen. Az ostrom utáni Budapesten nem volt gáz, nem volt villany, a központi fűtéses lakásokban kályhákat állítottunk föl, petróleumlámpával világítottunk, gyakran a vizet is a földszintről kellett kannákban, mosófazekakban az emeleti lakásokba felcipelni. De akkor háború volt, ami valamilyen módon mindenkit sújtott. Későbbi kemény telekre is emlékszem. Amikor a gázsütőben szárítottam az aprófát, hogy be tudjak vele gyújtani. A tél mindig is próbára tette az embert. A szegény embereket különösen. A telet valahogy túl kellett és kell élni. „Légy fegyelmezett! A nyár felrobbant már.” Így kezdődik József Attila nagy verseinek egyike: a Téli éjszaka. Voltaképpen el akartam kerülni, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet beszélni. De amiről hallgatni sem lehet. El akartam kerülni, amit magam is rosszul viselek. Tudniillik, hogy a lelkiismeretemet paskolják, a bűntudatomat akarják felkelteni. Mégsem tudom elkerülni. Láttam a televízióban a szociális ügyek miniszterét, amint egy hajléktalanszállót látogat, és körülötte a készülékeiket kattogtam fotóriportereket. És egy pillanatra felvillant annak az öregembernek az arca és alakja, aki ott szokott ülni a hármas metró egy bizonyos állomása előtt. Ott ül, évszaktól függetlenül. Még télen is. 74