Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról (Budapest, 2011)
Antik irodalom Pannoniában
gának Kerényinek két D. H. Lawrence versfordítása következik, és a megjelent számokban a Stemmának szinte valamennyi törzstagja szerepel: Dobrovits, Honti, Kövendi és maga Trencsényi-Waldapfel. A másik, ettől aligha teljesen független: a folyóirat kísérlet volt a mind jobban és mind fenyegetőbben kiélesedő urbánus-népies ellentét feloldására, ezért a Németh Lászlóval ekkor már szoros baráti kapcsolatot ápoló Kerényi, ezért Illyés Gyula szereplése, és ennek megfelelője Kerényi, Honti és Trencsényi-Waldapfel írásainak megjelenése a Válaszban és a Magyarságtudományban. Úgy tűnik, a közvetítő elsősorban Trencsényi-Waldapfeld volt, akinek akkori jelentős szerepét joggal emeli ki Kőrizs, az Erasmus és magyar barátai, a korai Görög-római mitológia, vagy többek közt a Cristophoros és a Martyr occultus jelentőségét nem halványíthatja el szerzőjük későbbi szereplése, és nem szabad elfelejteni, hogy még az 1948-ban megjelent Humanizmus és marxizmus ellen is pártfegyelmit követeltek, ideológiai szempontból teljes joggal. Végül egy jelentéktelen adalék: az Argonautáknak egy közreműködője, ha nem is szerzője, még életben van: bátyám, Szilágyi Endre Blake-fordításait Trencsényi-Waldapfel kérésére magam kerestem elő hagyatékából, és juttattam el a szerkesztőkhöz. Túlzás volna mindezek alapján az Argonauták műhelyéről beszélni, de a szerzők egyes csoportjainak magán baráti körein kívül volt még egy jószerével feledésbe merült hely, ahol a fiatal generáció költői és irodalom iránt is érdeklődő olvasóik rendszeresen összejöttek: a Baumgarten-könyvtár. A mai Sas utca és József Attila utca sarkán álló épületben levő könyvtár hetenként háromszor volt nyitva fél napra; a könyvtárkezelés ösztöndíj-féle, három évre szóló megbízatás volt. Emlékezetem szerint előbb Illés Endre, majd az Argonauták létezése idején Devecseri, később Fenyő László és Hajnal Anna volt a könyvtáros. Könyvekkel nem gyarapodott rendszeresen az állomány, de hagyatékként ott volt Tóth Árpád, majd Kosztolányi könyvtára (benne a Friedlaender-Wissow- féle Sittengeschichte Roms köteteiben Kosztolányinak nyilvánvalóan a Nero-regényhez készülő gyorsírásos széljegyzeteivel), és főként szabadpolcon olvasható volt valamennyi élő irodalmi folyóirat. Közleményeik szenvedélyes, olykor tettlegességig fokozódó viták tárgyai. Úgy emlékszem, az Argonauták valamennyi író-költő szerzőjével meg lehetett itt ismerkedni. A könyvtár létezésének egy világháborús bombatalálat vetett véget. Rövidebben tárgyalja a disszertáció az 1961-es Horatius-kötet nyomán támadt vitát, és itt mintha a költő személyes elfogultsága hangosabb szóhoz jutna a filológusénál (ami természetesen nem tekinthető kifogásnak). Az előbbiekből kitűnt, hogy Vas István a Kőrizs által idézett támadó írásában indokolatlanul feltételezte, hogy a szigorú formai és tartalmi hűség követelménye az Argonauták műhelyében alakult ki. Babits az Irodalmi problémákban már 1917-ben éles fogalmazással tört lándzsát a formahűség műfordítói alapelve mellett Wilamowitz-cal (és az írására reflektáló Kerényivel) szemben, másfelől Vas és a vele egyetértő Rónay vádja, amely a filológusok rémuralmáról beszél, csak modern változata a „grammatiusi zsarnokló szempont"-nak, amelyet Toldy Ferenc 1843-ban A műfordítás alapelveiről címen tartott előadásában a „szabadabb művészi"-vel szembeállít, így eltúlzottnak érzem a vita aktuális politikai állásfoglalásként való értelmezését (természetesen Falus írásai ilyen irányba forgatták ki); a résztvevők és egykorú nézeteik ismeretében nem hi HORATIUS BIBOSUS