Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról (Budapest, 2011)
Antik irodalom Pannoniában
irodalom érdemes fordítója a Jövendő című folyóirat 1903. évi 34. füzetében közölt néhány Catullus-fordítást. Lényegében teljes viszont - az alább említendő problematikus, illetve hiányos Ady- és Babits-vers kivételével - a Nyugat költőnemzedékeitől és a velük rokon költőktől és fordítóktól származó darabok gyűjteménye, élén Babits és Szabó Lőrinc fordításaival, majd a nyomukban járók: a költő Illyés, Dsida, Radnóti, Vas István, a fordító Rónai Pál, Kardos László és Horváth István Károly műveivel. A válogatást csak a legrégibb korszakra vonatkozólag könnyítette meg a Vargha Balázs összeállította Homér és Osszián című gyűjtemény (1. kötet. Budapest, 1957, 140-144), amelyben-bár célja szerint 1900-ig ad képet a magyar műfordítás-irodalomról - Csokonai 1794-es fordításánál későbbi Catullustól nem szerepel, továbbá az ebben a vonatkozásban távolról sem teljes klasszika-filológiai bibliográfiák. A felvett darabok java részét magukból a forrásokból kellett összegyűjteni. Ennek a feladatnak a nehézsége éppoly nyilvánvaló, mint a magyar Catullus-fordítások minőségi értékeléséé. De a válogatás szempontját teljesen jogosultnak elfogadva, nem sok az, amit a kötetből hiányolni lehet. A legrégebbiek közül talán egyedül az Odi etamo első magyar megszólaltatását Révai Miklóstól, amelyet 1787-ben adott ki Szerető nyavalya Katalin utáni címen: Gyűlölök, szeretek, Ily ilyen tsoda hogy lehetek? Nem tudom, tsak érzem, És kínomban szívem vérzem. A kiegyezés utáni éveknek egy fordítói teljesítménye azonban, úgy érezzük, rehabilitálást érdemel: Ponori Thewrewk Emilnek az Egyetemes Philologiai Közlöny 1., 6., 8. és 11. kötetében 1877-1887 között megjelent Catullus-fordításai. Csengeri első gyűjteményének megjelenésével egy időben ő nemcsak valamennyi catullusi versmérték pontos visszaadását tartotta természetesnek, hanem néhol olyan költői erejű megoldások is törnek fel darabjaiban, amelyek érthetővé teszik a hagyományt arról, hogy József Attila a Görög Anthologia egyik általa fordított epigrammáját tartotta a világirodalom legszebb versének (Devecseri Gábor: Lágymányosi istenek. Budapest, 1967, 323). Hogy Catullus-fordításaiban is lehet száz év múlva is élő költészetet találni, arra csak egy példát, a LXXV. verset (EPIK 8 [1884] 29). Hogy szívem más lett, azt, Lesbia, vétked okozta. Most kötelékeiben tönkre epeszti magát. Már se szeretni nem ért, bár a legjobbra javulnál. Már gyűlölni sem ért, bárhogy elaljasodot. Még kevesebb az, amit a 20. századi anyaghoz hozzá lehet tenni: Franyó Zoltánnak a II. és LXX. versről készült fordítását (legutóbb közölve műfordításainak gyűjteményében: Évezredek húrjain. 1. Marosvásárhely, 1958, 121), és talán Kerényi Károlynak csak alább említendő tanulmányában megjelent két fordítását, amely szinte észrevétlen maradt, pedig az Odi etamo-é talán nem rosszabb a vele egy évben megjelent két másiknál: CATULLUS NOSTER 205