Szilágyi János György: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról (Budapest, 2011)
Portrék
dós gondolatok szinte művészi formában jelentek meg írásaiban, s egy ponton, ahol ez a mondanivaló legmélyebb belső élményeiről szóló vallomássá vált, valóban költői formát öntöttek, mint az Erasmus és magyar barátai élén álló szonettben (egy Honti János füle kellett ahhoz, hogy a baráti körben felolvasott, Desiderius Desiderii aláírású versben az ő művét ismerje fel), sokkal inkább a művész fogalmának abban a Kerényi-körben megfogalmazott értelmében, amely szerint a tudományos felismerés egy bizonyos ponton, ott, ahol a kutató tudós szellemi, emberi magatartásának legbelső köréből fakad, nem nélkülözheti az intuitív megragadás művészi pillanatát. Legszebb tanulmányai - jobban, mint a szigorú önismeret mértékletességével nyilvánosságra alig hozott saját versei - ennek a művészi pillanatnak a termékei voltak, s mint ilyenek, vallomások saját magáról is, anélkül, hogy a tudományos igazságkeresés szenvedélyes vágyáról lemondtak volna. Költői interpretációinak legkiemelkedőbb példái a költő szavaiban a maga szavaira ismerő olvasó élményéből születtek, a költő mondanivalójának művészi újraélései és újrateremtései voltak. Ez az újrateremtési vágy ösztönözte egész életén át arra, hogy legkedvesebb íróit magyarul szólaltassa meg. Műfordító tevékenységében vált a leginkább világossá az, amiben példaképül kell hogy szolgáljon a következő klasszikus filológus nemzedékeknek, a görög és római irodalom nagy műveivel való ilyen találkozás legszemélyesebb mondanivalóinak kimondását jelentette, így került sor a fizikai létét fenyegető megpróbáltatások idején. 1944-ben a törvénnyel takarózó zsarnokság embertelensége ellen az emberi természet diktálta törvények erejével szembeszálló Antigoné drámájának és a humanisztikus műveltséget hordozó és terjesztő ember értékét és jelentőségét a csak hódításokra, személyes hatalomra és gazdagodásra vágyó társadalommal szemben is megvédő cicerói Archias-beszédnek a fordítására, s így a hésiodosi Theogonia fordítására betegágyán, első szívrohama idején. De ez az alkotó fogékonyság a költészet iránt nem állt meg az ókornál - bár éppen a fent említett példák mutatják, hogy Trencsényi-Waldapfel számára a görög és római írók jelentették a legmélyebb egzisztenciális élményeket, s nem véletlenül szentelte életét az ő hagyatékuk ápolásának. Nem volt a világirodalomnak jelentősebb írója, akit ne ismert és ne értett volna, s elvben és gyakorlatban egyaránt vallotta, hogy a görögök előtti és a rómaiak utáni irodalmak ismerete nem kisebbíti az ókori klasszikusok nagyságát, de elengedhetetlen igazi megértésükhöz, így került eleven kapcsolatba az élő magyar irodalom minden jelentős értékével is, József Attilától Radnótiig, s pár hónappal halála előtt, az Ókortudományi Társaság Erasmus-emlékülésén Rabelais-ismereteinek mélységét volt alkalmunk megcsodálni. A műfordítás életművének mintegy az a csomópontja volt, amelyben sokirányú tevékenységének szálai összefutottak. A műfordítás számára nem utolsósorban a tudományos munka alapja is volt: nemegyszer mondta, hogy csak azt az írót, azt a művet ismeri igazán, amelyet lefordított; így, a költői újjáélésen keresztül találta meg a legbiztosabb, legegyenesebb utat egy-egy antik íróhoz. A műfordítás volt az, ami elevenen tartotta kapcsolatait az élő irodalommal, azon kívül, hogy számos írónk és költőnk ismerte finom kritikai érzékét, és tekintette mértékadónak véleményét. Az élő irodalommal való TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE TUDOMÁNYOS PÁLYÁJA 333