András Sándor: Az otthonos idegen. Kukorelly Endre (Pozsony, 2011)
Ki vall miről, mi vall kiről?
hogy mihelyst megjelenik a valós idő érzékletesen, a jelenben érzett múlt, mint az öregben érzett fiatal, egyből felsejlik és érződik a ténylegesen múló idő, ami magában megfoghatatlan. A fikciónak, mondtam előbb, egyetlen ideje, illetve időtlenje van, a jelen idő. A fikción belül azonban lehet előbb és utóbb, minden történetnek szüksége van rá. Az Ezer és 3 ezt dúlja fel, és egyúttal jelzi a maga módján. Amikor két jelen idő egymásnak ütközik, ahogyan a könyv végén történik, amikor az öregedő férfit megcsókolja az évtizedekkel korábban fiatal lány, amit én ennek a töprengés-sorozatnak az elején idéztem, akkor a modern álom-idő ébreszt és bódít. A lehetetlen jelentkezik, egy emberélet önideje törik meg érthetően és érthetetlenül. A férfi megélte a kisfiút, emlékszik rá, a kisfiú azonban nem élhette meg a férfit, nem emlékezhet rá. A fiatal lány nem tapaszthatja száját az öregedő férfi szájára. A hallucinált érzés elegyedik megszakadásának szintén hallucinált érzésével. Mindegyik epizód - ha az egykori pikareszk-regényekre gondolunk: mindegyik kaland, kalandocska - lehet pillanatnyi édenkerti meztelenkedés életburjánzásban, de lehet érdektelen, vagy akár kellemetlen esemény, amibe - ez külön téma és igen fontos - értetlenül kerül, sodródik a férfi. Mindig jelen időben, de úgy, hogy mindig a jövő felé feszeng. Mint a pikaró, ő mindig a jövőre nyitott, és sodródik is, de a pikaróval ellentétben azt hiszi, ő nyomul, ő cselekszik, „én’-nel fejeli meg személytelen nemi vágyát („az én vágyam”, „én vágyom”) és csak ritkán sóhajt olyasmit, hogy: „nem tudja, mit tesz velem”. Valójában cselekszik ő, hiszen tartózkodhatna, és nemi vágyát csak hajtóanyagként használja a sikerélményért; és ez érvényes akkor is, amikor sóhajt, hiszen ö tudja, mit akar tenni a lánnyal. Az epizódok halmaza dinamikus események, nem lezárt megtörténteké, nem statikus egykor-jelen-idők halmaza. A nők egyike-másika egyaránt lehet szerelemi aurával körülvett gyönyörűség, és lehet a kielégülés egyféle, ugyanis aktív, akár kezdeményező, akár ellenszegülő, mindkét esetben öntevékeny eszköze. Ez az oximoron meghatározó: ami eszköz, nem lehet öntevékeny; ami öntevékeny nem lehet tárgy. 169