Balassa Péter: Nádas Péter - Tegnap és ma. Kortárs magyar írók (Pozsony, 1997)
VI. Az esszék világa
lat és írói észjárás állandó ütközését demonstrálva: „Ha megnevezném, akkor nem lenne miért tovább keresnem.” „Ezek szerint valamit nem talál. De el tud-e képzelni olyan embert, akinek a másik arcán nincsen keresnivalója? Amint megpillantja, feltárul előtte a másik valamennyi titka is.” (131-132.) (Kiemelés - BP.) Ezek szerint a valódi megpillantás a megismerés átlátható, áttetsző misztériuma, a valódi látás: kognitív és misztikus. A kognitív látás ugyanis a szerelemben, vagy - akárhogy nevezzük - a találkozásban, az „emberarcúban mint történésben születik meg, misztikusan. A látás, ebben a feszültségben: etikai. Valamit meg-pillantunk, valami előjön, valami láthatóvá lesz, valamire fény derül. „És megismeré őt...” - ez a régi magyar (biblikus-erotikus) formula voltaképpen a látvány interpenetrációjában, a szépség kommuniójában az időbeli, múlékony dolog „kitett”-kifeszített időtlenségéről, „látható láthatatlanságáról” beszél, platóm és antiplatóni módon egyszerre (ahogyan ez a szerelem-könyvben is történik). Erre a paradoxonra persze csakis az elbeszélés, a történetmondás és a „tüköraknás” látásmód jogosíthat fel, mert ez a kép-filozofikus narráció: nem filozófia, nem is filozofálgatás a képről, hanem azonosság. Továbbá: a filozófiai struktúrák által átjárt narratív struktúráról van szó, egy megtévesztően logikus hanghordozásról, beszédmódról, amely azonban mindenestül a szenzualitás véletlenszerűségéhez, esetlegességéhez, múlékonyságához kötött, s épp így: rögzítő műveleteket végző szempillantást foglal magában. „Olyan képek nincsenek, amelyek semmit nem mutatnak.” „Bizony vannak, kedvesem. Mikor tulajdonságok sincsenek, de álca sincs. Az emberi arcnak ezt a rettenetes pusztaságát még nem ismerheti.” Az emberi találkozások és párbeszédek, a filozofikusan átjárt koreografikus struktúrák egyben képtörténetet beszélnek el, „a fotográfia (szép) történetét” mint a fotografálás műveletsorát és folyamatát - hajói értem ezt az igen fragmentálissá alakított, csiszolt, semmiképpen sem a befejezetlenség értelmében töredékes szöveget. A nagy ív hiánya, vagy legföljebb talányos derengése, előtérben a kis 479