Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)

A vers hazája

betegek és dilettánsok írnak a szemről. Van harma­dik kategória is. Igen, visszanéz, nagy, barna, elveszett szemmel, ki­néz a versből, egy zárt, fbloldhatatlan másik világ­ból, a bolgár ikonok utánad forduló tekintetével. Az ő Passiója, az általa és véle történt botrány lenyűgöz, megrémít és fölemel. Ez a földhöz teremtő áram­ütés és lebegtető delej rezeg a verseiben. Váratlan sorok, váratlan indulatok és ellágyulások. Mz ég fö­lött, mint lenn a fellegek, / egy simogatás gazdátlan le­beg..” (Medáliák) A hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárján, abban a diktatúra- szétnyomta társadalomban, a kamaszok és költők számára ez a költészet és ennek a költő­nek a passiója volt az arctalanodás, a sokféle aláve­tettség ellensúlya, a választható másik világ, a ma­ga hiteles, vívódó, csalódó baloldali tradíciójával (és ennél fogva még jobban a létező hatalomnak lehe­tett feszíteni.). De az „ucca és föld fia’-пак nem csu­pán a mi aktuális sanyarúságunkhoz volt köze, ha­nem az Újszövetség bűnösöknek és nyomorultaknak megnyíló világához. Ez a költészet rámutatott Isten­re, a nyírfára, a felhőre, a Semmire, a fűre a vaslábas­ban, a szabadulni vágyó lélekre, a csapkodó és kap­kodó ösztönökre. József Attila vezetett vissza engem 226

Next