Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)
A vers hazája
betegek és dilettánsok írnak a szemről. Van harmadik kategória is. Igen, visszanéz, nagy, barna, elveszett szemmel, kinéz a versből, egy zárt, fbloldhatatlan másik világból, a bolgár ikonok utánad forduló tekintetével. Az ő Passiója, az általa és véle történt botrány lenyűgöz, megrémít és fölemel. Ez a földhöz teremtő áramütés és lebegtető delej rezeg a verseiben. Váratlan sorok, váratlan indulatok és ellágyulások. Mz ég fölött, mint lenn a fellegek, / egy simogatás gazdátlan lebeg..” (Medáliák) A hatvanas-hetvenes évek Kolozsvárján, abban a diktatúra- szétnyomta társadalomban, a kamaszok és költők számára ez a költészet és ennek a költőnek a passiója volt az arctalanodás, a sokféle alávetettség ellensúlya, a választható másik világ, a maga hiteles, vívódó, csalódó baloldali tradíciójával (és ennél fogva még jobban a létező hatalomnak lehetett feszíteni.). De az „ucca és föld fia’-пак nem csupán a mi aktuális sanyarúságunkhoz volt köze, hanem az Újszövetség bűnösöknek és nyomorultaknak megnyíló világához. Ez a költészet rámutatott Istenre, a nyírfára, a felhőre, a Semmire, a fűre a vaslábasban, a szabadulni vágyó lélekre, a csapkodó és kapkodó ösztönökre. József Attila vezetett vissza engem 226