Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)
A vers hazája
csű ember sem, csak esendő, kiszolgáltatott, többé vagy kevésbé túlélésre berendezkedett lény. A könyv egyetlen „pozitív szereplője” a természet: a gyöngéd, érzéki, időtlen és változó táj. A természet Bodornál tiszta és romolhatatlan: az képviseli, az érzékíti meg, helyettesíti isten fogalmát. A nagyváros is természet, József Attilának, Kassáknak, Szép Ernőnek például egyik legjellegzetesebb vidéke. Az irodalom és története régebben nem csak türelmet mutatott egyes szerzők tájai iránt, hanem fontos toposzokként emlegeti és használja ezeket, máig. Adynak lehet Párizsa meg Bakonya, József Attilának Dunája vagy rakás krumplipaprikásként füstölgő kis faluja. Mi több, a mai magyarországi szerzők lehetnek debreceniek, akik a nagyváros vadonábán birkóznak a többi író származásával és sikerével, lehetnek direkten pécsiek, netán soproniak, de származhatnak Budapestről akár, és legyenek ennek a városnak meg a Dunának a sorsfogyottai. Azonban mihelyst egy Vajdaságból, Felvidékről vagy máshonnan származó író a szülővárosát írja le, pusztuló faluja viszonyait göngyölíti föl, netán a Magúra vagy az Unőkő oldalában halad az elbeszélés vége felé, akkor a kritika - ha egyáltalán ír a könyvről — egzotikusnak, földrajzi műveltségünk gyarapítójának, szociológiailag hasznosnak, netán politikailag korrektnek találja a művet, hazai 200