Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)

A vers hazája

csű ember sem, csak esendő, kiszolgáltatott, többé vagy kevésbé túlélésre berendezkedett lény. A könyv egyetlen „pozitív szereplője” a természet: a gyöngéd, érzéki, időtlen és változó táj. A természet Bodornál tiszta és romolhatatlan: az képviseli, az érzékíti meg, helyettesíti isten fogalmát. A nagyváros is természet, József Attilának, Kas­sáknak, Szép Ernőnek például egyik legjellegzete­sebb vidéke. Az irodalom és története régebben nem csak türelmet mutatott egyes szerzők tájai iránt, ha­nem fontos toposzokként emlegeti és használja eze­ket, máig. Adynak lehet Párizsa meg Bakonya, József At­tilának Dunája vagy rakás krumplipaprikásként füstölgő kis faluja. Mi több, a mai magyarországi szerzők lehetnek debreceniek, akik a nagyváros va­donábán birkóznak a többi író származásával és si­kerével, lehetnek direkten pécsiek, netán soproni­ak, de származhatnak Budapestről akár, és legyenek ennek a városnak meg a Dunának a sorsfogyottai. Azonban mihelyst egy Vajdaságból, Felvidék­ről vagy máshonnan származó író a szülővárosát ír­ja le, pusztuló faluja viszonyait göngyölíti föl, ne­tán a Magúra vagy az Unőkő oldalában halad az elbeszélés vége felé, akkor a kritika - ha egyálta­lán ír a könyvről — egzotikusnak, földrajzi művelt­ségünk gyarapítójának, szociológiailag hasznosnak, netán politikailag korrektnek találja a művet, hazai 200

Next