Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra (Budapest, 2019)
A vers hazája
(minket?) a személyeshez, belőle értettem meg a vívódó és gyászoló Aranyt és a magasabb létről suttogó Rilkét. József Attila több nemzedék számára úgy működött, mint világmagyarázat. Egy olyan világé, amelyben a személyiség teljessége és csorbítatlansága sokkal előbbre való, mint a különféle ideológiák, népboldogító előírások és elvárások. Ebben a költészetben, mint egy filmképben, a költő fújva, köpködve mászik elő egy hajnalon, lefejti, szétdobja, széthajigálja a rátapadó gyökereket és folyondárokat, nem csak a társadalom hazugságait és nyűgeit, de a konvenciókat is; a barátok és a szeretők elhallgatásait, félrefordulását, tapintatos szeretetlenségét. Csak az egyedülség hideg foltját nem lehet kiokádni, lesúrolni, kitépni, lekönyörögni, széthemperegni. „A kínhoz kötnek kemény kötelek, be vagyok fonva minden oldalon és nem lelem a csomót, amelyet egy rántással meg kéne oldanom ’- mondja egy 1937-es töredékben. És még hányszor és hogyan mondja. Ez így, persze, nem igaz. Nem csupán a magány, az elepedés, a kín József Attiláé, de övé a „hars erény”, a derű, a pofonerős szerelem és a nevetős, bársonyos csiklandozás. „A símogatás az én lobogóm ’ — ez is aj. A-verssorsban áll. Mint pálmaág a Húsvétban. 227