Bán Zoltán András: Betűtészta. Esszék, kritikák, emlékezések (Pozsony, 2018)
Önismeret
szór szokatlan helyzetekben fedezi fel, a boldogság még majdhogynem ismeretlen, felkutatásra váró terület, és Kosztolányinak olyan egyedülállóan saját témája, mint nagyon kevés hasonló nagyságrendű írónak a világon.” Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Ady, József Attila, Babits, Bartók, Pilinszky, Kurtág György. És még sokan mások. Ők keverték ki a magyar művészet sötét színeit, azt a baljós fényű koloritot, amely mindig „lángok árnyékában” (hogy a nagy, de kissé elfeledett tragikus költőt, Kálnoky Lászlót idézzem) kapta meg a legkevésbé sem vajszínű árnyalatát. Katasztrófák közepette élt ez a művészet, és mindig a magyar történelem mélypontjaiból beszélt. Ugyanakkor létezik egy csokonais-mozartos-weöressándoros vonulat is, és ennek alighanem Esterházy volt a legmívesebb folytatója. Akinél a derű elve mindig mindenen átsegítette az irodalmi formálásban. Boldognak kell képzelnünk Esterházyt. A mindenevő Persze ez a boldogság olykor prózai, mindennapiasabb helyzetekben is elérte. Vagy képes volt rá, hogy kivívja magának. Legkivált a kulinária területén. Esterházy fogyasztóként, a konyha rajongójaként mindenevőnek jellemezte magát, és ez az éíe/kultúra egyben az é/efkultúra egészét is felölelte; parodisztikusan fogalmazva: elvárási horizontja a zsíros kenyértől a Tournedos a Iá Rossiniig, a ponyvától az Ulyssesig nyúlt a szellem és az ízlelőbimbók láthatárán. A lényeg az volt, amit Váncsa István első szakácskönyvéről írt káprázatos kritikájában fogalmazott meg: „ostobaság a zsíros kenyeret kijátszani a Westminster-pirítóssal szemben, viszont a zsíros kenyér se rossz (csak a Westminster-pirítós finomabb)”. 133