Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
1.1956, egy magyar költő és Szilveszter 1997-ben jártunk, fű-fa javában készült az 1999-es Frankfurti Könyvvásárra, amelynek középpontjában a magyar irodalomnak kellett állnia. Én tizenhat éves ausztriai tartózkodás után épp nemrég települtem haza, hogyan is bújhattam volna ki a nyájas unszolás alól: fordítsak németre magyar költőket, maiakat. Üsse kő, fordítottam néhány verset, egyik költőnktől egy egész kötetnyit, s elküldtem három híres német kiadónak. Teltek-múltak a hetek-hónapok, semmi válasz. 1997 augusztusában azonban levelet kaptam Zürichből az egyik kiadó, az Ammann vezetőjétől, Egon Ammanntól. Azt írta: örömmel olvasta a verseket, később, gondolja, szíves-örömest kiadna kortárs magyar lírát is, most azonban ajánlana valami mást: évtizedek óta, azaz 1956- tól fogva foglalkoztatja egy terv. A forradalom után, írta, a családja, ő berni származású, befogadott egy menekült magyar családot, s a papa csinos lánya állandóan egy magyar költőről, „Áttilá Jozef-ről mesélt neki, lelkendezett. Kapcsolatuk rég megszakadt, Egon Ammannból nevezetes kiadó lett, ám ő azóta is dédelgeti tervét, hogy kiadja Attilia verseit németül, az összesét, Csábá, az összesei, cseng a fülembe ma is a mámoros hang, már későbbről. Volna-e kedve Attila Józsefet németre fordítani? Ezt kérdezte a levélben. Néhány hónap múlva Budapestre látogatott, megismerkedtünk, együtt töltöttük 1997 szilveszterét. 1998 januárjában elküldtem neki néhány próbafordítást. Megvallom, megrettentem. Bármennyire megtisztelt is a felkérés, felmértem, milyen hatalmas és kockáza-241