Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
mára megújult az a lehetőség, hogy megvalósíthatja egyik ifjúkori tervét. Hogy mi minden egyébre volt még szükség, azt most nem részletezem. Egyet mindenesetre utólag is megerősítenék. Ez a fordítás nem jön létre, ha magam is osztom azt a nemzeti rögeszmét, hogy költészetünk nyelvi határainkon túl érvénytelen. Úgy gondolom, minden teljesítmény eredete a gondolatban, az elhatározásban rejlik, abban a mozdulatban (majdnem azt mondtam: indulatban), hogy lehetségesnek tartunk olyasmit, amit mások hosszú időn át, idülten lehetetlennek bélyegeztek. Egon Ammann arról híres, hogy az európai költői eszmecserében igyekszik csökkenteni az ismeretlen költők számát. Szeretné megmutatni a hegyeket a határokon túl, elmozdítani a fontosságok sorrendjét: az elmúlt húsz esztendőben kiadta Fernando Pessoa, Oszip Mandelstam és Konsztantinosz Kavafisz teljes életművét, folyamatosan közli Antonio Machado hagyatékát, s e költők sorába kívánja beilleszteni József Attilát. Hálával tartozunk neki már csupán azért is, hogy ezt akarja. Hogy szinte gyermekként prózai, rossz németségű töredékekből - megneszelte egy költő nagyságát. Robert Musil beszél hosszú regényében a lehetőség-érzékről (Möglichkeitssinn) - Egon Ammann számomra egyike a keveseknek, akikben ez az érzék megtestesül. 2. Igazodás bizonyos szabályokhoz Három dolgot döntöttem el, rögtön az elején: a.) Annak az elhatározásnak, hogy az egészet átültetem, mint jeleztem, többszörös előnyét láttam. Úgy 243