Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

une idiote irritable”. (A fordító baromi embert értett, tévesen, a soron.) b.) Második szabályom az volt, hogy a korai ver­sektől időrendben haladva fordítom az életművet. Vers­ről versre kibontakoztak azok a szavak, amelyek a kö­zépső-kései József Attila versszótárának állandó tag­jai; vártam, szinte készültem rá, mikor bukkan fel a lágy, a rend, az ím-íme és a többiek; eleinte kóstolgathat­tam a német változatokat, töprenghettem, melyik alakzat leginkább rokon a magyarral, s melyik árnyalat marad végül átmenthetetlen. Kiderült például, hogy az egyik törzsszónak (lágy) a versek zömében nincsen ponto­san azonos német árnyalata; ahol ez a szó puha-sze­­líd-zsenge értelemben fordul elő, ott fordítható; ahol viszont kiegészül némi pótlólagos jelentéselemmel (Kései sirató: „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből/ próbállak összeállítani téged”), ott más hangzóeszkö­zöket tanácsos alkalmazni, amennyiben lehetséges. Kiderült, hogy a fokozatos, zsengéktől induló fordítói módszer a német szókeresésben is segít: a német sza­vak lassan-lassan, cseppenként világosodtak ki, búj­tak elő az emlékezetből, különféle német szövegek­ből. A Stoll-féle kritikai kiadás (a magyar textológia egyik csúcsteljesítménye) bizonyítja, hogy a versek változatai képesek deríteni egy-egy sort vagy képze­tet, a változatok rajzolják ki egy-egy szó vagy motí­vum lehetséges jelentéstartományát, és a korai, egy­szerűbb változatok szinte megfejtik a kései, bonyolult alakzatokat, rávilágítanak a végleges költői tartalom­ra. Minden ponton a Stoll-féle kiadást tekintettem mérv­adónak, noha itt-ott berzenkedtem ajánlatai ellen. Egy apró példát említek. Emlékszünk, a Kedves Jocól he­245

Next