Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
hogy a formai szigor ne engedjen a szövegbe az eredetitől idegen tartalmi elemeket. Ahol tehát a hosszas mérlegelés után sem adódott olyan rímlehetőség, amely az eredetit teljeskörűen tükrözte volna, ott még az asszonáncról is lemondtam, s csupán az egyéb - imént említett - formai elemekre fordítottam gondot. Ez a módszer a roppant sokrétű német fordítói hagyományban nem ismeretlen, hanem jogosult, elfogadott eljárás. (Paul Celan, hogy csak egyet nevezzek néven a nagy költő-fordítók közül, bámulatos Mandelstam- vagy Valéry-fordításokat tudott létrehozni úgy, hogy akár egyetlen formán belül is lemondott a rímről. Celan Mandelstam-szonettjét szonettnek érezzük akkor is, ha az egyik strófa rímel, a másik pedig nem. A legfontosabb a szöveg egyöntetűsége, fajsúlya, töménysége.) Akadnak költemények, amelyeket sikerült egészében hűen átcsalogatni az idegen nyelvbe, s akadnak olyanok, amelyek talán éppen azzal hatnak, hogy a sorvégeken nem sajognak a rímek, noha a német olvasó sejtve sejtheti, hogy az eredetiben összecseng a sorvég. Idézek egy költeményt a végig-rímes csoportból (Reménytelenül): Hoffnungslos Langsam, nachdenklich Der Mensch erreicht am Ende Sand, er schaut sich um, versonnen, nickt mit klugem Kopf, am flachen Land, im Harm und Naß - doch er hofft nicht. 248