Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
a tudatban halt meg, hogy senki nem segíthet rajta. Csatlakozott a munkásmozgalomhoz, de becsapták az ideológusok és a versengő barátok. A pszichoanalízis segítségével akart életének szakadékaiból kimenekülni, s közben egyre szorosabbra gubancolta belső életének hálóit: néha gőgös igazságérzete, másszor gyermeteg vakdühe, vagy kötekedő és kiszámíthatatlan modora sodorta örvényes helyzetekbe. Mostoha körülményekkel, idegenkedő szerelmekkel és önmagával kellett megharcolnia, ám élethossziglani birkózása közben csodálatos, a szenvedéstől kicsikart költeményeket hozott létre. Az Észben hívő, lobogó szabadságvágya mindvégig költészetének legbensőbb kútja maradt, neki magának azonban folyton sejtenie kellett, hogy a szabadság csak furcsa, veszélyes spirálokban és különösen megcsomózott vonalakban valósulhat meg. Költészetének megrázó tragikuma éppen azokban a szeszélyesen megformált élménymintákban válik láthatóvá, amelyeket mély ellentmondások itatnak át: szabadság és magány, csillagkép és börtön, alkotás és kudarc itt tőszomszédai egymásnak, és csak néha bukkan fel a sötét és világos képek önkényesen futó repedései között valamely harmonikus elem, esetleg úgy, mint egy szűk, boldog emberi tér bizonytalan ígérete. Költői képzeletének léptéke ott, ahol a lét alapvető, elvont kérdéseit bolygatja, szinte mindig elhagyja a „logikus” keretet. Vakító metaforái és reflektorszerű villanásai komor vidéket vagy homályos lelkiállapotot világítanak meg, - de ez az élesen megpillantott világ egyszersmind tágassággal kecsegtet. „Az értelemig és tovább” - az Ars poeticának, ez a sora pontosan arra a korlátlan túlhaladásra vonatkozik, amely az ember 262