Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

a tudatban halt meg, hogy senki nem segíthet rajta. Csatlakozott a munkásmozgalomhoz, de becsapták az ideológusok és a versengő barátok. A pszichoanalízis segítségével akart életének szakadékaiból kimenekül­ni, s közben egyre szorosabbra gubancolta belső éle­tének hálóit: néha gőgös igazságérzete, másszor gyer­meteg vakdühe, vagy kötekedő és kiszámíthatatlan modora sodorta örvényes helyzetekbe. Mostoha körül­ményekkel, idegenkedő szerelmekkel és önmagával kellett megharcolnia, ám élethossziglani birkózása közben csodálatos, a szenvedéstől kicsikart költemé­nyeket hozott létre. Az Észben hívő, lobogó szabad­ságvágya mindvégig költészetének legbensőbb kútja maradt, neki magának azonban folyton sejtenie kel­lett, hogy a szabadság csak furcsa, veszélyes spirálok­ban és különösen megcsomózott vonalakban valósul­hat meg. Költészetének megrázó tragikuma éppen azok­ban a szeszélyesen megformált élménymintákban válik láthatóvá, amelyeket mély ellentmondások itatnak át: szabadság és magány, csillagkép és börtön, alkotás és kudarc itt tőszomszédai egymásnak, és csak néha bukkan fel a sötét és világos képek önkényesen futó repedései között valamely harmonikus elem, esetleg úgy, mint egy szűk, boldog emberi tér bizonytalan ígérete. Köl­tői képzeletének léptéke ott, ahol a lét alapvető, el­vont kérdéseit bolygatja, szinte mindig elhagyja a „lo­gikus” keretet. Vakító metaforái és reflektorszerű vil­lanásai komor vidéket vagy homályos lelkiállapotot világítanak meg, - de ez az élesen megpillantott világ egyszersmind tágassággal kecsegtet. „Az értelemig és tovább” - az Ars poeticának, ez a sora pontosan arra a korlátlan túlhaladásra vonatkozik, amely az ember 262

Next