Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
tői eredmény szülessék. Laikusok rímkényszeren általában a kényszerrímel értik: úgy érzékelik, hogy a vers kizökken medréből, csupán a rím kedvéért vesz szokatlan fordulatot, tehát felesleges nyugtalanságot kelt. Ilyen hatást nem csupán kontárok kelthetnek, hanem a magyar költészet legnagyobb alkotói is. Kosztolányi, aki minden technika ezermestere volt, olykor még kései nagy költeményeiben is - nevezzük így - rímrészegségről tesz tanúságot: „Egy csipkefátyol/látszott, amint a távol / homályból /gyémántosan aláfoly, / egy messze kékló', /pazar belépő, /melyet magára ölt egy drága, szép nő/és rajt egy ékkő... ” (Hajnali részegség) Újabb költészetünkben főleg Kovács András Ferenc bűvöli pazar, csillogó tajtékkal habzó rímeivel az olvasót: a játékosság szándéka, a túlzott mesterségbeli tudás itt is a fitogtatás határait súrolja, s nem a rím plasztikus szerepét, láthatatlanná tételét hangsúlyozza. Klasszikus költőink zömmel úgy használják a rímet, hogy annak jelenlétét - külön mellékérzéssel alig-alig vesszük észre, sőt a mondandót a rímmel együtt találjuk tökéletesnek. A rím erősíti a pillanatnyi hatást, és segít a törékeny emlékezetnek. A rímelő pontokon nem azt érzékeljük, hogy visszafele simogatnak, hanem azt: itt pontosan célba talált a költői „gondolat”. A jó rím olyan, mint a nyílvessző a célba-döfődés pillanatában. Jékely Zoltán így zárja az Új évezred felé című korai versét: „Tovább lóbálja felettünk az égen / az idő a napot, e lassú ingát, / s úgy alszunk már, mint földünk más felében/a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.” Ez, ez a hosszucsontu inkák feledhetetlen. Szokatlan, egzotikus, mégis meggyőző. Vajon hogyan jött a gondolat? Hogyan születik a rím? Sokféleképpen. 324