Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
A Peregrinus magánya
lat, amelyben tökéletes fedésben áll a kinti és a benti valóság. - ez a megértő pillanat „wirklich” („valóságos”) - ebben a pillanatban lélekké szellemül a tárgy és tárgyiasul a lélek (Goethe alkalmasint az „érzés nélküli érzés” kifejezését használja). A magyar költészetben a Rilkével nagyban rokonítható József Attila fejezi ki ezt számunkra emlékezetesen egyik töredékében: „Ha lelked, logikád, / mint patak köveken / csevegve folyik át / dolgokon egeken Igen, Rilke költeménye pontosan ezt a világgal azonosuló belső pillanatot fejezi ki: ez a költő az Egész nyelvén beszél a részekről. Az első két sorban besötétült ég alá a harmadik sorban érkezik meg az ember, érkezünk meg „mi”. A harmadik-negyedik sor nyilván azt mondja: mi túl távol vagyunk az égbolttól, semhogy onnan valóságos, életünket komolyan befolyásolni képes, „lényünket megváltoztató” hatás érhetne bennünket (az Angestaltung szó egyébként Rilke találmánya). Viszont ahhoz túl közel vagyunk hozzá, hogysem elfordulhatnánk tőle; a szembesülés elkerülhetetlen. A hingestellt igenév utal arra az elsődleges hatalomra vagy erőre, amely erre a pontra állított minket; nem magunk választottuk ezt a furcsa hely(zet)et: másnak az elrendelését teljesítjük. A szöveg második mondatának súlyos statikus ítélete nem nevezi meg az események irányát, noha érzékelteti a feszültséget. Nem tudjuk meg, vajon az Angestaltung és. Abkehr szavakba épített ellentétes irányú energiák („an-”„ab-” - „hoz”-„tól”) honnan származnak és merre irányulnak. Mindenesetre annyi bizonyosnak rémlik, hogy az „égiek és földiek” közötti viszony nélkülözi az elevenséget, és - hogy Robert Musil egyik kifejezését kölcsönözzem - az „aktív passzivitás” ál108