Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
A Peregrinus magánya
Azt, hogy szűkös emberi létünk egyetemes törvények uralmában zajlik, más költők is emlegetik. „Köröskörül / vastőrökül / voltak lelkembe törve / a csillagok...” (József Attila). A világ-sátor, amely örömmel elfogadott és igeneit csillagábrákat terít életünk fölé, Rilke költészetében állandóan jelen van. Itt azonban nem csupán a költő kívánja nézni, elképzelni, törvényi forrásként megérteni a csillagképet, - azt szeretné, ha az égitestek párbeszédbe lépnének vele: a csillagkép figurája akkor nyer értelmet, ha kapcsolatba kerül a költővel, mintegy visszanéz rá és viszonozza szavait. „Ragyogj, ragyogj! Tedd, hogy jobban meglássanak engem a csillagok” - mondja An den Engel (Az angyalhoz) című költeményében. Fontos tehát, hogy az égbolt tükröződjék a földi viszonyokban, hiszen - Rilke szerint - csak akkor válhat figurává, az egyszerű csillagjegynél többet sugalló tapasztalati ábrává. Versünkben is másról van szó némileg, - nem egy tetszetős csillagképről a mennybolt térképén (erre utal a kötőjeles írásmód is) - egymás fölé úszik itt két feszültségi sík: az eligazító szóra várakozó ember és a néma mindenség éjszakai rajza. Coleridge jegyzi meg, hogy minden ember vagy arisztoteliánusnak vagy platonikusnak születik. Az utóbbiak az eszméket valóságos dolgoknak tekintik, míg az előbbiek puszta általánosításnak. Az arisztoteliánusok szemében a nyelv önkényes szimbólumok rendszere, a platonikusok szemében viszont a világegyetem térképe. A platonikus alkatú gondolkodó tudja, hogy a világegyetem egyfajta rend; az arisztoteliánus azonban úgy véli, hogy csupán tévedés, vagy megcsontosodott ismereteink képhalmaza. Coleridge találó ész126