Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
A Peregrinus magánya
revétele érvényes a költőkre is. A platonikus költő az elvont fogalmakból táplálkozik, az arisztoteliánus sápadt lidérceknek véli azokat. Platonikus költő Pindarosz, Hölderlin, Rilke, József Attila, arisztoteliánus költő Homérosz, Horatius, Heine, Arany, Illyés. Azt mondtam, töredék. Csakhogy Rilke töredékeinek magas a megmunkáltsági foka, és többségük gyökere más Rilke-művekbe is elér. Elő-előfordul ugyan, hogy szántszándékkal kimetsz egy-egy részletet a versből, töredékké csonkítja (pl.: Requiem auf den Tod eines Knaben) - de lényegében egész életén át a zárt, szigorúan megszerkesztett, a véletleneket kirostáló kompozíciókat kedvelte. Ebben a plasztikus látszattöredékben inkább egy kicsiny egységekben lélegző verstestet látunk, szokatlan fogalmi fordulatokkal. Az első sorban meglep a „blieben wir” hívogató, de aztán nem folytatott alakja; továbbá a Stem in Stem... mintha azt mondaná: kéz a kézben. Két elfogulatlan lény folytat itt párbeszédet, válik maga is párbeszéddé a szabadság pillanatában, - mindkettő valami más szószólójaként, előre merészkedve a megértés magaslati levegőjébe. Rilke, aki látás útján vélte leghívebben elsajátítani a világot, itt szinte önmaga óriás „látószerve” nevében vált szót a csillaggal. Mint aki szemével már magába itta az égbolt üzeneteit. Figyeljük meg, hogy a találkozás a beszélő (szószóló) csillag kezdeményezésére indul - az lép elő, az szólal meg. A csillagképben tehát - Rilke számára - nem a statikus szilárdság a fontos, hanem az, hogy a csillag „átsüvít szívem közepén”. Egy másik versében (Vor Weihnachten 1914, 1914 karácsonya előtt) így ír: „Nem erőfeszítés-e az, hogy szív vagyunk? / 127