Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
A Peregrinus magánya
kezei vannak / és azzal vakargatja a póni bőrét.” (Besagter Lenz ist da) „A világ kerek. Hiszen arra van. / Elől és Hátul nem létezik. / És aki hátulról látta a világot, az a szemébe nézett!” (Die Welt ist rund) „Légy ostoba. De légy az értelemmel. / Minél ostobább, annál okosabb.” (Ugyanezt mondja József Attila, de ott a versnek mélyárama van. Az a vers belőlünk szól, ez hozzánk szól. Itt a mosoly, a pedagógia, a derű lekicsinyelt éthosza megkurtítja az örökkévalóságot.) Kästner verse többnyire történetet mond el, egy mulatságos történetet, fordulatos ötletekkel tarkítva. Epikus foglalata ragyog a részletektől, váratlan megfigyelésektől, s néhol a ballada hangját közelítgeti. Az absztraktumokat metaforikus futamokkal lágyítja, keményen faragja a verset (soráthajlás alig akad), szinte rohan a poén felé. Dévaj, hanyag, finom és buja egyszerre. Minden apróságot élesen lát. Poeta undoktus. Melankolikus szatírája ritkán mutat boldog embert vagy állapotot, s ő maga lemond a vallomásról. Szerethetett valamikor, de már nem szeret („jobban szeretem az életet, mint az embereket”); vagy sohasem szeretett, de erre emlékezik. Rendre olyan helyzetet ábrázol, amely a boldogtalan szerelem eredménye, vagy éppen ahhoz vezet. Nevetése ritkán felszabadult. Összeszorított foggal védett optimizmus. A tévedhetetlen szkeptikus derűje. Rímei emlékezetesek, nem eredetiek, tréfásak, nem mesterkéltek. E valójában keserű optimistát folyton a rémálom témaköra gyötri: elveszett háborúk, új háborúk látomásai, világvégi rettegések, öngyilkosok, munkanélküliek, a házastársak gyűlöletszeretete. A polgári vagy nem-polgári bűn. Kisgyerekek, akikből gonosz felnőtt válik. Nyári vakációk, melyek téli vaká-171