Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

A Peregrinus magánya

Félek, van egy pillanat, amikor a zsidó visszafo­gottság nem több, mint a tapintatos zsidó reakciója a tapintatlan chucpe pimaszságaira. Ebben az esetben mindkettő értelmetlen és káros. Az embert, mint mondtam, Voltaire, Herder, Goe­the és Nietzsche ugyanúgy kötelezi, mint Mózes és zsidó ősei. Ebből fakad az a kötelesség: Menteni az életet, ha fenyegetik a bestiák, és az írásait. Nem beletörődni abba, amit túl elhamarkodottan sorsnak nevezünk.” Ezek nem politikai nyilatkozatok, hanem egy írói­emberi erkölcs jelei. Roth minden fontos kérdésben a nyíltság, egyenesség, a kalkulus nélküli beszéd pártján áll, minden sorában a humánus-felvilágosult-szekula­­rizált, s ami a legfontosabb, sérthetetlen egyed szem­pontjait hangoztatja. „Csak erkölcsi hierarchia létezik, nem szellemi, sőt ál-szellemi!”-úja 1936. február 17-én, ugyancsak Stefan Zweignek. Az Erasmus-könyv író­ja végig mecénása, gyóntatója, szellemi kalauza, hon­fitársa maradt. (Még osztrák nyelvhasználatuk is ha­sonló: Roth-nál olvasom pl. a Perkál kifejezést, gon­doljunk József Attila versére, vagy a Geseires szót, gondoljunk gyerekkorunk ehetetlen napközis kulimá­­szaira.) 1934. január 4-én Nizzából (nehezen fordít­ható szójáték): „Van egy pont, ahol a megbocsátás bűnné válik. Ott, ahol a megbocsátás elfojtja az éberséget.” („Es gibt einen Punkt, wo Nachsicht Sünde wird. Nach­sicht, dort, wo sie die Vor-Sicht verdrängt. ”) Egészségi állapota a harmincas évek elején meg­roppan, pénzkunyerálási, előlegekért könyörgő leve­lei megszaporodnak, érzi a közelgő befejezést. De az 178

Next