Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
párja a magyar költészetben, a kisebbségi irodalomban pedig magában áll. Szemére is vetették, hogy nem művel „közéleti költészetet”, illetve nem sorol be a „sorskérdéseket” feszegető erdélyi magyar írásbeliség hadrendjébe. (A Psalmus Hungaricus csak 1940- ben vált közismertté, s fohásza így, egymagában, egyetemes érvényű. Ha a „magyar” szót másra cseréljük, minden sanyargatott kisebbség a magáénak vallhatja, és minden többségnek okozhat lelkiismeret-furdalást. Mégsem állhatom meg, hogy ne idézzem Goethe egyik Schillernek írott, 1796. augusztus 13-án kelt levelét: „Ebben az esetben igen pontosan látjuk, hogyan tehet igazzá a költészet egy hamis gondolatot, ha az érzelmeinkhez intézett felhívás kellemes ruhában jelenik meg.”) Igaz, Dsida művészete nem ér fel József Attila összetett nagyságához: elégikus, nem tragikus egyetemesség ez, - emez pedig mélyebb éthosz. De mégis figyelemreméltó, hogy határon túli költőink közül talán Szilágyi Domokos pácaként - ő az egyetlen, akit klasszikusaink galériájában képzelünk el, Csokonai és Kosztolányi tőszomszédjaként. Eszmevilága nem olyan tágas, mondandója nem annyira elmélyített, mint az elődöké. De beszédmódja és etikája európai, témaköre örök, tapasztalata határtalan, a végtelennel rokon (a Tükör elottben írja: „a végtelennek nincsen messzesége”). Úgy mondanám: nem tudja elképzelni a világvégét az igazság és a szépség győzelme nélkül. Réz Pál nagyszerű válogatása pontosan azt a Dsidát mutatja fel, aki - hívő lévén - csupa kérdésből áll. Aki - hamar halandó lévén - temérdek részletben örökítette meg érzéki vonzalmait. Akit nem kell szentté avatnunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá. 220