Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
tani, a jelzőket - utánvetés révén - kiszakítani a vonatkoztatási kényszerpályáról, a verset - amennyire lehet - nem feltölteni „pótlék”-anyaggal, hanem a lehető leghívebben elmondani németül. Itt nyitnék egy zárójelet: nincs olyan műfordítás, amelyhez ne kellene úgynevezett pótlék-anyagot, vagyis az eredetiben nem szereplő szót, képet keverni. A nyelvek szerkezetének különbségeiből és a forma kötöttségéből adódnak olyan szükséghelyzetek, amelyekben a fordító kénytelen a szerző képi-mondandóbeli állításait mintegy meghosszabbítani. „Térfogatnövelés” ez, amely az eredeti mű gondolkodás- és szerkesztésmódját, képalkotását fegyelmezetten imitálja. Ezek a pontok a fordító magányának legmélyebb pillanatai: befelé zuhanva megpróbálok éles figyelemmel és megnyílt empátiával belehelyezkedni a szerző és a versalany helyzetébe, és olyan kifejezést találni, amely a versből is következik, következhetne. A mindenkori műfordításnak ezek a legsérülékenyebb pontjai. József Attila költészete annyira beleivódott, bevésődött emlékezetünkbe, olyan mértékben töltötte meg állandó fordulatokkal a közbeszédet, hogy fordításban, egy magyar fül számára, minden szövegpótló, kiegészítő elem szentségtörésnek tűnhet. Itt két, nem összemérhető befogadói attitűd áll szemben egymással: az anyanyelvi rögzült emlékezet nehézkedési ereje és az idegen nyelvű, más hagyományú irodalmi erőtérben érvényesülő - és csak ott érvényesülő - olvasat. (Kétségtelen, hogy nem létezik mindenkire kötelező műfordítói kiskáté, és csak különböző műfordítói gyakorlatokról beszélhetünk, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy hiba volna a műfordítások értékelése közben a re254