Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

tani, a jelzőket - utánvetés révén - kiszakítani a vo­natkoztatási kényszerpályáról, a verset - amennyire lehet - nem feltölteni „pótlék”-anyaggal, hanem a le­hető leghívebben elmondani németül. Itt nyitnék egy zárójelet: nincs olyan műfordítás, amelyhez ne kellene úgynevezett pótlék-anyagot, va­gyis az eredetiben nem szereplő szót, képet keverni. A nyelvek szerkezetének különbségeiből és a forma kötöttségéből adódnak olyan szükséghelyzetek, ame­lyekben a fordító kénytelen a szerző képi-mondandó­­beli állításait mintegy meghosszabbítani. „Térfogatnö­velés” ez, amely az eredeti mű gondolkodás- és szer­kesztésmódját, képalkotását fegyelmezetten imitálja. Ezek a pontok a fordító magányának legmélyebb pil­lanatai: befelé zuhanva megpróbálok éles figyelem­mel és megnyílt empátiával belehelyezkedni a szerző és a versalany helyzetébe, és olyan kifejezést találni, amely a versből is következik, következhetne. A min­denkori műfordításnak ezek a legsérülékenyebb pont­jai. József Attila költészete annyira beleivódott, bevé­sődött emlékezetünkbe, olyan mértékben töltötte meg állandó fordulatokkal a közbeszédet, hogy fordításban, egy magyar fül számára, minden szövegpótló, kiegé­szítő elem szentségtörésnek tűnhet. Itt két, nem össze­mérhető befogadói attitűd áll szemben egymással: az anyanyelvi rögzült emlékezet nehézkedési ereje és az idegen nyelvű, más hagyományú irodalmi erőtérben érvényesülő - és csak ott érvényesülő - olvasat. (Két­ségtelen, hogy nem létezik mindenkire kötelező mű­fordítói kiskáté, és csak különböző műfordítói gyakor­latokról beszélhetünk, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy hiba volna a műfordítások értékelése közben a re­254

Next