Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
lativizmus ingoványára tévedni, és bármiféle eljárást kizárólag saját műfordítói gyakorlatunkkal igazolni. A tehetség és a hozzáértés megítélésére mégiscsak rendelkezésünkre áll néhány szempont.) Nem kétlem, a fordításban vannak sikeres részek, vannak langyosabb sorok, vannak remek találatok, és vannak gyenge pontok. Azt hiszem, az Eszmélet fentebbi szakasza a találatok közé tartozik. S ha már itt tartunk, hát elmesélem: munka közben úgy tapasztaltam, hogy a gyengébb József Attila-versek kevésbé inspiráltak, nagyobb erőfeszítést igényeltek, mint az olvasó gondolná. A nagy versek viszont magukhoz emelik, megihletik a fordítót, megsokszorozzák találékonyságát. A nagy versek fordításakor nem a nehézséget érzékeltem elsősorban, hanem a nemes anyag átfogó jelenlétének örömét. Ezek a remete műfordító transzcendens pillanatai. Több helyen előfordult, hogy eltérések jöttek létre: az eredeti „rangja” a magyar emlékezetben előkelőbb, mint a német korpuszon belül. Ezt vállalni kell, sőt azt is tudomásul kell vennünk, hogy a német befogadói rangsorolás más értékrendet fog kialakítani, mint a magyar hagyomány. Ennek jeleit már a lektori munka során érzékeltem. Lektorommal három nagyobb kérdéskört érintettünk többször: Melyik német nyelvre fordítsunk? Hogyan értelmezzük a kétes pontokat? Erti-e a német olvasó József Attila költői képeit, általában: a metaforikus beszédet? Az első kérdéshez: a németeket és az osztrákokat csak a közös nyelv választja el, panaszkodhatnánk Bernard Shaw angolokról, amerikaiakról tett mondására 255