Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
sora így hangzik: „...tar ágak szerkezetei/ tartják keccsel az üres levegőt. ” Sejthető, a lektor a szerkezet szón akadt fenn, azt szövedékkel és hasonlókkal szerette volna helyettesíteni. Vitánk picike bizonyítéka volt annak, hogy a nyugat-európai szemlélet vagy a dalszerűséget, vagy a balladai szerkezetet, vagy az expresszionista-szürrealista túlságot, vagy a teljesen elvont versbeszédet fogadja be elsősorban, a valóságban gyökerező látomást; ezzel szemben a - hogy is mondjam többszörösen megcsavart képanyaggal roppant tartózkodó. Pedig József Attila képei részleteikben egyenesen vakító élességgel világítanak meg egy gondolatot vagy látomást. Más kérdés, hogy a mai nyugat-európai olvasó számára mit jelent (jelent-e még egyáltalán valamit?) József Attila képeinek nyersanyaga. Mit mond egy Zürichben élő polgárnak az a szó: külváros? A város pereme? Kötve hiszem, hogy ugyanazt jelöli ez a szó ott, mint József Attila költészetében. A nagyvárosokat és az ipari központokat leszámítva a város pereme azokon a tájakon éppenséggel családi házas kertváros vagy a gazdagok villanegyede, turistaparadicsom, zöld rezervátum, tehát a jólét titkos jeladása. Vagy ismeri-e a mai nagyvárosi ember például a kályhafüstöt? Persze, mindenki tudja, mi a füst. De ki értené meg erőfeszítés nélkül ezt a valóságos képet: „Már bimbós gyermek-testemet/szem-maró füstön szárítottam ”? Akinek a kojtoló, a naponta többször füstbe fulladó kis jancsikályhák látványa hiányzik a gyerekkorából, az nehezen fogja fel ezt a leírást. Hát az éhséget, a maró, hosszantartó éhezést ismerjük-e még? Ki éhezett itt Európában a huszadik század második felében, a nyugati jóléti államokban? József Attila költészete a „De szeretnék 259