Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)

Belül tágasabb

azonban, hogy a rím óvatos kezelésével, bizonyos mes­terséges mesterségbeli fogások révén, számos vonat­kozásban (alliteráció, asszonáncok, szótagszám, rit­mikai megfelelések, rokon hangszínek, a szavak éles helyezése) hallhatóvá tegyem József Attila összeté­veszthetetlen zenéjét. Elmondhatom, a szórványos hűtlenség segített, hogy egészében hű maradhassak az eredetihez. A költemény belső formája a tartalom. A formai kérdést, gondoltam továbbá, ahol lehet, a tartalom irá­nyából oldom meg, és a formálást is a tartalom felől kormányozom. József Attila nemcsak nagy formamű­vész volt, hanem éber értelem is: mindkettőt meg kell mutatni. De a mi? örökké a hogyan? világos körvona­lain derengjen át. Mi a jelentősége a mai olvasók számára a klasszi­kus, kötött formáknak? A klasszikus formák azt az ősi és mai is érvényes törekvést tükrözik, hogy az ember szabályozás, mé­rés, tagolás és arányosítás útján lehorgonyozza az egyedit az általánosban. A forma a transzcendencia közelébe emeli a műalkotást, mintegy csatlakoztatja az univer­zumhoz. A katarzis érzete, amelyet a remekmű szít, szorosan összefügg a formaadással. Nem árt megfon­tolni, hogy a fenséges nem azonos a patetikussal, és a legmindennapibb költészetnek is szüksége van - nem szükségszerűen kötött - formára. A szabadvers is po­étikai törvények mentén szerveződik. A kötött forma mindig valami olyasmire utal, ami legalább részeiben teljes. Kötött formában felmagasodó költészetet for­maimén fordítani, ez művészi erkölcs kérdése. 264

Next