Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
azonban, hogy a rím óvatos kezelésével, bizonyos mesterséges mesterségbeli fogások révén, számos vonatkozásban (alliteráció, asszonáncok, szótagszám, ritmikai megfelelések, rokon hangszínek, a szavak éles helyezése) hallhatóvá tegyem József Attila összetéveszthetetlen zenéjét. Elmondhatom, a szórványos hűtlenség segített, hogy egészében hű maradhassak az eredetihez. A költemény belső formája a tartalom. A formai kérdést, gondoltam továbbá, ahol lehet, a tartalom irányából oldom meg, és a formálást is a tartalom felől kormányozom. József Attila nemcsak nagy formaművész volt, hanem éber értelem is: mindkettőt meg kell mutatni. De a mi? örökké a hogyan? világos körvonalain derengjen át. Mi a jelentősége a mai olvasók számára a klasszikus, kötött formáknak? A klasszikus formák azt az ősi és mai is érvényes törekvést tükrözik, hogy az ember szabályozás, mérés, tagolás és arányosítás útján lehorgonyozza az egyedit az általánosban. A forma a transzcendencia közelébe emeli a műalkotást, mintegy csatlakoztatja az univerzumhoz. A katarzis érzete, amelyet a remekmű szít, szorosan összefügg a formaadással. Nem árt megfontolni, hogy a fenséges nem azonos a patetikussal, és a legmindennapibb költészetnek is szüksége van - nem szükségszerűen kötött - formára. A szabadvers is poétikai törvények mentén szerveződik. A kötött forma mindig valami olyasmire utal, ami legalább részeiben teljes. Kötött formában felmagasodó költészetet formaimén fordítani, ez művészi erkölcs kérdése. 264