Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
Egyáltalán: a könyv egyik maradandó tapasztalata az, hogy lassan kell olvasnunk, mindig, mai és régi keletűt egyaránt. A karcsú kötet nyolc magyar és két idegen - de mesterkézzel házasított - költemény elemzését tartalmazza. Közöttük van például Csokonai A magányossághoz, Petőfi A Tisza, Arany János V. László, Vörösmarty Előszó, József Attila Költőnk és kora, Babits A csengettyűsfiú című verse; melléjük társul Rilke Archaikus Apolló-torzó'yá, valamint Apollinaire Kikericsekje: tehát néhányuk gyaníthatóan, zömük bizonyíthatóan a szerző több ízben megkopogtatott kedvence. S noha van a fejtegetésnek egy bizonyos szeszélyes rajzása, mégis mindig bizonyosak vagyunk benne, hogy minden megállapításnak van időben viszonyuló eredete. Itt-ott meg is említtetik, hogy a szerző ezzel vagy azzal a költeménnyel esztendőkkel, sőt évtizedekkel ezelőtt találkozott először. A hitelesség pedigréjét, számunkra mintegy első azonosulási élményét ez a hosszú érleltség adja, ez a későn írásbafoglaltság, megerősítő visszatartottság. Nemes Nagy Ágnes távolba helyezkedési képességében, amely megengedi, hogy a taglalt művek rezervátumszerűen zárt jelentéstereibe lépjünk, nagy tartózkodás van: nem eleve betömi akar a költeménybe, hanem csak egy lépéssel közelebb állni hozzá. Igen, ő mindig egy lépéssel közelebb áll a vershez, mint magunk, ártatlan olvasói. De mégsem a költemények ajtaját keresi, hanem ablakait: nem járkálni akar bennük, hanem nézelődni. Mit is vesz észre ez a tapintatos kutató például Petőfi A Tisza című költeményében? Hogyan sejdíti meg - személyes tárgyilagos araszolással - ennek a versnek eddig föl nem fogott rövidhullámait? 289