Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
A kötet egyik vezérszólama, orpheusi szövegszövedékeinek nyomatéka és erőforrása az a sokrétű vallomássorozat, amely magának a költészetnek a funkcióira vonatkozik. A megformált beszéd tisztaságot teremt, ellensúlyozza a félelmet, gyógyírt kínál a múlandóság fenyegetései ellen, és azzal, hogy tükröt tart hanyatló érzelmi-szellemi életünknek, megengedi, hogy futólag rápillantsunk az örökkévalóságra. Orbán Ottó verseiben ez a költői hitvallás nyílt és burkolt alakzatokban nyilvánul meg. Szembeszökő, hogy az első ciklus tizenöt darabja a „dal” címet viseli, s ez a tény már önmagában utal a költői beszéd egyszerűségre törekvő fontosságára, öntudatot szélesítő ígéreteire. Nem új jelenség ez persze, - gondoljunk Babits kései verseinek dallamot dicsőítő metafizikájára, vagy József Attila Hazaijának utolsó sorára, vagy az érett Rilke nagy költői-ontológiai összegzéseire. Orbánnál azonban ez a lírai vallomástétel a polifon fegyelem, az ironikus bújtatottság, az elődökre való közvetett utalások révén csendül fel, s csak egyetlen költeményben (Vejnemöjnen, Kosztolányi) erősödik crescendová, a halállal szembeni feltétlen tiltakozássá. Alig találunk a kötetben olyan darabot, amely ne utalna a versre, sőt ne használná ezt a kifejezést {„Már nem tudok másfajta verset írni, /Csak olyat, melyben a halál kaszája cseng. ”, „Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem”, „Szavakkal zárva fejsebem ”, „Hatvanöt év, majd hatvanhat, / A versem lassan megtelik halállal. ”, „de ez ma a csodák napja, a költészeté”, „ Egy verssor libeg a nyelvemen ”, „ Vejnemöjnen vaskori sámán, / Dallal bűvöl a ragacsos sárba ", „ Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja ”, „Megutáltam fiatalságom eszméletlenül 319