Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
pazarló verselését”). Néha a közvetlen megnevezés elmarad, ellenben a verssor mögött egy-egy nagy előd alakja bukkan fel - e költészet esztétikai politeizmusa megengedi, hogy több és többféle minta derengjen át a szövegen. Részint népdal-emlékeket fedezünk fel {„Amott kerekedik ”, Dal az idő fölemelt ujjáról, „ E vizet árasztó és füvet sarjasztó eró'”, Dal a kockázatról és a mellékhatásról - ritmikailag itt említem ezt a sort is: ,Jjallod-e, te Öregember?” Dal a teremtett világról), részint pedig klasszikusaink vesznek új lélegzetet a sorokban (Vörösmarty: „Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem”, Dal a gyilkosokról, „Jön afűfrizurás tavasz ”, Dal a test fáradtságáról. — Babits: „Amíg élek s meg nem halok”, A múzsa csókja, ez a vers összességében a Jónás imájára emlékeztet, mondhatnám úgy is: egy „hiszekegy nélküli üdvözlégy” ez, egy profán Jónás imája. - József Attila: „Lekottázom, hogy csontjaimban mit recseg a fagy”, Dal a hevemről és az óceánról, ez a sor a Téli éjszakának erre e döbbenetes sorára utal: „Összekoccannak a molekulák”, „Keserű volt a víz is, amit ittam,/ Keserű a bűnpártoló törvény”, Dal a keserű ízről). A kötet - formai szempontból - abba a lenyűgöző erejű záradékkötet-műfajba tartozik, amely klasszikus költőink végső mondandóit a mosolygóan szabálytalan verstani, mégis tökéletesen hatékony költői forma keretében őrizte meg. Azok a laza formai megoldások, amelyeket egy éretlenebb költői stádiumban ügyetlenségnek, sallangnak vagy szabadosságnak bélyegeznénk, ezekben a nagy zárszavakban - meghökkentő módon - a teljesség, mélység és véglegesség garanciáiként jelennek meg. A szótagszámlálás elhanyagolása: 320