Báthori Csaba: A nyíl és a húr. Esszék, kritikák (Pozsony, 2005)
Belül tágasabb
rangot, inkább egyszerűsíti, mintsem lebonyolítja a költeményt, inkább elősorol, mintsem legombolyít. Ami Illyés versét (s ez Illyés egész fordítói művészetére érvényes) veszélybe sodorhatja: a túl eszesen, túl ínyencen megformált couleur locale, a franciának „túltelepítése”: az első két - zeneileg majdnem hibátlan - sorban például föltűnik a „csínnal-ötvözött” kifejezés, valamint a trouvaille-nak szánt „itthagynom kell maholnap”-, az előbbi szép, szembeszökő, pompás, csak egy árnyalatnyit „hírszomjas”, az utóbbi - ősi, Pázmány nyelvhasználatára emlékeztető szórendjével - szintén emlékezetes, archaikusán vésett, vigyázatosan avatott (gondoljunk Babits vagy József Attila nyers, megdönthetetlenül érvényes soraira: „ Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”-,.....föl kéne szabadulni már!”). Summa summarum: Illyés fordítását épp ott kezdheti ki az idő, ahol a legfurfangosabban törzsökös akar lenni, ahol a szöveg tetejére ülteti az ötletet. Somlyó erénye ezzel szemben: az efféle Petur bános vadrezgések kerülése, a „második ötlet” iránti rokonszenv, a becézés helyett a szövegtilolás, az üres rekordok elutasítása, a hűvösebb verságyazás. Somlyó letöri a lavinát: szenvtelen szóválasztásaival, darabosan kipergetett mondataival, zúzalékos akusztikáival. Illyés szövegének íve van; Somlyó szonettjének ívei. Illyés a versmondatot tekinti szentnek (de hát ezt már Nemes Nagy Ágnes is megmondta); Somlyó az akusztikailag rögzített teljességet, a versnek „munkapontokba” sűrűsödő, rácsosán épített rasztereit. A Szélrózsára általában is jellemző ez a túlzott, nehéz lelkiismeretesség: Somlyó szövegeiben van egy bizonyos mozdulatlan koncentráció és mikroszkopikusan ártatlan szemléleti elem; paradox 355