Bazsányi Sándor - Wesselényi-Garay Andor: Kettős vakolás. Terek - szövegterek (Pozsony, 2013)
III. Építés
WGA Stratégiájának megfelelően, a kötetben elhangzó egyetlen, ámbár súlyos építészetkritikai passzus is hasonlatként jelenik meg. Weöres Sándor, amikor Tolnait látogatva érkezik Újvidékre, felpillant a vasútállomás homlokzatára így szól: „Jé, ez olyan, mint a disznó szájpadlása.” Egyszerre remek, döbbenetes és megsemmisítő hasonlat egy olyan házról, amely a modern építészet formalista alternatíváját kínálta. Függetlenül attól, hogy ma mennyire igazolható Weöres bírálata - az ő perspektívája akkortájt nagyon más lehetett a lesöprő kritika nem mint vélemény, hanem mint idióma és pozíció lesz kedves Tolnai számára. Aki felmutat, megjelöl, szóba hoz bizonyos (nem csak építészeti) együtteseket, ám ez a szóba hozatal nemcsak a szövegszerű léteztetést, inkább az élmény, az asszociatív vízió festését szolgálja. Weöres disznószájpadlás-hasonlata sem kritikai szempontból, hanem a látás, a pozíció elsajátítása, a hely okán válik fontossá, ahonnan Weöres beláthatott a disznó szájába.6 Hasonlóképp különleges nézőpontból lesz a Rovinjtól nem meszsze fekvő Bale is napvárossá, nem metafizikus, hanem fehéren izzó utópiává. Amikor a rovinji múzeum igazgatójának közbenjárására az ott csibészkedő’ művészkompánia végül kiválaszt magának egy házat, az épületbe lépve az utópia azonban megszűnik, összetörik. Ha úgy tetszik, valóságos hely lesz azáltal, hogy látják: a ház egykori lakói siettükben, menekülve hagyták félbe cselekvéseiket, hagyták hátra ingóságaikat, ruháikat. Úgy tűnik, nem a konkrét élet nyoma, hanem az enigmatikus történet változtatja Tolnainál a helyeket utópiává. A járási tanyán kiszenvedő lovász emléke például mitikus magasságokba emeli a konyhai búbos kemencét: ennek padkáján éli kínjait a mellén elrákosodó lóharapásba kocsikenőcsöt tömő gazda. A tanyát a szenvedés emléke mitizálja, Balét viszont korrumpálják a sietve félbehagyott élet nyomai. Történetbe csomagolható utópiákat keres és tálal könyveiben Tolnai, mintha az élet nyoma lenne túlontúl riasztó ahhoz, hogy - a történetekkel szemben - konkréttá tegyen számára helyeket. Baléi csalódottsága - ezzel összhangban - akkor enyhül, amikor valaki végül kinyitja a spalettákat: a „tömbökben” beeső napfény hirtelen képzőművészetté szublimálja azokat a nyomokat, amelyekhez Tolnai a helyzet okán sem tud történetet rendelni. Mintha za-424