Bazsányi Sándor - Wesselényi-Garay Andor: Kettős vakolás. Terek - szövegterek (Pozsony, 2013)
Függelék
WGA- Maga is látja? - kérdeztem mosolyogva.- Mit? Nem feleltem, csak néztem titokzatosan.- Nem látja a szeretetet? A túlsó parton van a temploma. Ha átjön velem a hídon, megtaláljuk. Horváth igyekezete, hogy megjelöljön egy építészeti ősélményt, érthető, mi több, szükséges is ahhoz, hogy Pálfi karakterét a későbbiekben az elhivatottság tengelyén tudja mozgatni. E zavarba ejtő jelenet mégis felveti, hogy efféle élményben a szerzőnek nem volt része, pusztán elképzelte azt. Horváth pozíciója a mindentudó elbeszélőé: emlékezés és tudás retorikai ívei nem záródnak körré, a mindentudás anakronizmusa utólag gyárt emlékeket és teremt ezzel bizarr szövegrészeket. Ahogy az emlékezés masszívumán elcsúszik a fiktív építész léte, úgy lökődnek ki a történetből az - úgyszintén időtörő tudásként - oda kényszerített építészetfilozófiai inplantátumok. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Horváth-Pálfi egynémely megfigyelése ne lenne kifejezetten inspiráló. A szerző a természettől való végleges elszakítottság következményeként tekint az építészetre, és ebből a meglátásából fejti ki személyes üvegimádatát. Horváth nem a scheerbarti fiziológiai megváltás, netán a bauhauslerek társadalmi elhivatottsága, esetleg a corbusiánus napfényimádat miatt szavaz az üvegre, hanem ezzel az anyaggal véli újraértelmezni ember és természet megbomlott kapcsolatát. Komoly szellemi erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Pálfit olyasfajta karakterként láttassa, aki soha, egyetlen percre sem szűnt meg építésznek lenni, továbbá hogy saját építészeti műveltségét a történetszálhoz fűzze; ezért nem is az egyes tudások ténye, hanem azok egyidejű tapasztalata, a párhuzamos élmények képzete hiányzik a sorokból. Az „új ember” számára megteremtendő új építészet különösen alkalmas a szerző és alteregója számára, hogy valamiféle viszonyítási pontként, origóként szerepeltessék az általános építés folyamatában. További prózatechnikai döccenőkhöz vezet azonban, hogy az építészet nagyobb’ és ’magasztosabb’ erők derivátumaként jelenik meg. A szöveg nem köti össze a praxist és a teóriát: Pálfi nem ké-500