Bettes István: Égtenger úsztató. Harminc év versei (Pozsony, 2007)
Első könyv 1977-1990 - Szétcincált ének idején 1985-1990
erénye van; rendkívüli pontosságot biztosít a költő beszédének, egyúttal kacagásra ingerli az olvasóját. Miben áll ez a pontosság? Bettes úgy gondolkodik a világról, hogy a létező változót tiszteli benne - s ez a változás az értékekre, azok rendszerére is vonatkozik. Tudja tehát, hogy minden pillanat másabb az őt megelőzőnél, ebből következően az előzőnek lehet a tagadása is. Az ének hol a „húsőrlőben” szólal meg, hol pedig a „boxercicomás” világban. Anélkül, hogy az éneklő helye, helyzete megváltozott volna. E két, a napi léthelyzethez képest heroikus állapotot olykor a „tepsiiét”, máskor a „morzsa-nesz” kisszerű helyzete váltja fel. Ha annak idején a költők a „lélek mérnökei” voltak, akkor ma Bettes a megélt valósága szeizmográfjaként funkcionál. Borzalmasan jól áll neki néhány dolog, így a halandzsa (Galibabu abuliba), az is, ahogyan a szájába dugott nyalókát kiköpi („sepregettem én is a futrinka utcát mazsolával”), ahogy észreveszi maga körül a kreált, elnyomó müanyagvilágot („sztaniolleopárd”, „rózsaszín vattacukros ködrivalgások”), ahogy kérdez („a költők szavát ki figyeli az éjben?”), ahogy egy vonással jellemzi a kort, a korát, melyben él („a zenekarban körbehordozzák / a véres karmesteri pálcát”). Kevésbé meggyőző, amikor személytelen, „objektív” próbál lenni (József Attila-hommage-ja), amikor nagy kérdéseket nagy hangon kérdez meg és fölöslegesen („leéghet az emberiség háza? / leéghet az igazak hazája?”), amikor a bárgyúság kritikája maga is bárgyúságba ragad (Esti mese). Mert Bettes nagyon ért a vershez, le is tud mondani a lírai hatásokról. Tanításaiba bölcsességeket tud becsempészni („ne lopjátok el őseink alól a felhajtható fedelű hokkedliket”), vállalásait a megértett reménytelenség felett érzett szomorúság színezi át („talpig megváltó hangulatban”). Költői vállalkozása mottójául két sorát emelhetjük ki: „szavak mocsarában / húzod a lábad költészet.” Vitánk csak annyi ezzel a versvilágától egyébként érzelgősségében elütő két sorral, hogy a fordítottját tartjuk igaznak. Jelen pillanatban nem a költészet vonszolja magát a szavak mocsarában, sokkal inkább a szavak vergődnek a költészet mind áporodottabb és manipuláltabb mocsarában. Milyen szerencse, hogy a rimaszombati költő érzékeny, nagyszerű munkáival (melyek régen túl vannak az „ígéretes” szinten) ez utóbbi tételt látszik képviselni, igazolni, erősíteni. (Életünk, 1983. április, 4. szám, 574-575. old. Lásd még: Zalán Tibor:) BERTHA ZOLTÁN Főnix Füzetek (Részlet) Bettes István kötetének (Bohócok áldozása) egyik alaphangját a játékos derű és könnyedség adja. Rendkívülien élénk formakészség, verstechnikai virtuozitás, 163