Bettes István: Égtenger úsztató. Harminc év versei (Pozsony, 2007)
Első könyv 1977-1990 - Szétcincált ének idején 1985-1990
séges és egyetlen megjelenési formáját, ám amikor mindezt szépen összerakta és megszövegezte magának, kezébe kerül egy alig hatvan oldalas füzet, s felborítja a már hétköznapinak hitt valóságot - azaz mer csipkelődni, gúnyolódni, van bátorsága játszani. Felemel a gondolatok merész ívén, hogy egy pillanattal, azaz egy verssorral odébb, visszazuhintson a hőn szeretett anyaföldre, s mindjárt valami olyan tükör elé, amelyben az emelkedés íve és a földetérés fenékrezöttyentő groteszk volta együtt látható - önmagunkban. Ahol az ő - Bettes - „bukfenceiben szabadok lehetünk”. Bettes István bemutatkozó kötetében, a Bohócok áldozásában az ember az első olvasás után felismerheti ezt a kétirányú mozgást, vagy ha úgy tetszik: ellenpontozást, amely megteremti - megteremtheti - a bettesi vers majdani egyensúlyát. Bármennyire a tragédiára hangolt napjaink költészete, Bettes István törekvése nem elődök nélküli. Ha valakit ilyen vonatkozásban meg kell említeni, az elsősorban Zsélyi Nagy Lajos. Csakhogy ő Bettesnél lényegesen kesernyésebb ízeket kevert ki magának a Tériszony óta. De utalhatnék Tőzsér Árpád első három verseskötetének irodalmunkban mindmáig fel nem ismert különös humorára, aforisztikus telitalálataira is. A közeli partokon még Weöres Sándor és Szilágyi Domokos példája látható; de ott ragyog, bár kissé távolabb, József Attiláé is. Nem kell különösebben hangsúlyozni: jó mesterek valahányan. Bettes István tanul tőlük, de ugyanakkor munkál benne az az igyekezet, hogy - s ez természetes - más legyen a hangja, s egyúttal mozgásának az iránya is. Hogy a szándék és annak megvalósulása - különösen a költészetben - nem mindig hozza az elképzelt eredményt, azt Bettes István könyve is bizonyítja. Különösen az első ciklus, az Ének a húsőrlőben egyes darabjai példázzák ezt. Gyakorta azt érzem ezeknek a verseknek az olvasásakor, hogy a szerző szinte önmaga ellenére igyekszik valami szokatlant, valami meghökkentőt teremteni. Van, amikor ez sikerül, de olykor még a jót is tovább terheli felesleges ballaszttal, máskor pedig nem veszi észe, hogy képei nehezen kibogozható halmazok. Ilyenek például a Jódos vérrel, az Esti mese, s részben a Három iparos tündér. Amikor azt olvasom a Jódos vérrel-ben, hogy „vagonszámra ragyognak fenn / óborízű csillagok”, akkor rábólintok: ez jó kezdet; de amikor az következik utána, hogy „tepsilétből jódos vérrel / hussanva elillanok”, akkor már csóválom a fejemet, mert a „tepsilétből... hussanva elillanni” - azt igen! De „jódos vérrel?” És ha visszakérdezek az „óborízű csillagokra?” Az Esti mesével is hasonlóak a bajok: jól indul, érezni a szatíra élét, de pontosan a szöveg végére befutó „villanyborotva” tompaságán csorbul ki. Kár pedig, mert jó ötletből fakadt. Néha úgy tűnik fel előttem, mintha Bettes István elhanyagolná a vers befejezésének, zárásának szerepét, fontosságát. Holott ez marad meg a legerősebben, ez zeng tovább bennem, az olvasóban. A Három iparos tündért a „pirítóskenyér elégiájának” is nevezhetném: „ígértétek ropogós lesz két oldala fokhagymás lesz jaj hiszen csak lenne már” 165