Bettes István: Égtenger úsztató. Harminc év versei (Pozsony, 2007)
Első könyv 1977-1990 - Szétcincált ének idején 1985-1990
S - ha már leszálltam - számba venném, milyen öszvért rakhatok össze én, magamnak, ebből a sok(k)ból. A játszó, ki engem játszani hív és kényszerít, mit ad, hogy megteremtsem belőle az én saját játékomat? Ezt adja, tehát a töredéket. A hivatkozást, az idézetet. Adja a szabadságot, a beavatkozás lehetőségét. Hogy ne vegyem késznek sem őt, sem a tárgyát. Sem a hivatkozásait, sem a bujkálását, sem a nyelvét. Adja egy komoly ember komolytalan viszonyát egy komolyságot nélkülöző világhoz. Adja a ludat és a lúdtollat egyszerre a paplanhoz. Azt mondja: választhatod csak a tollat is. De mennyivel nagyobb kaland, ha a tollat ludastul rakod a takaróba. Azt mondja: próbáld ki, milyen az, amikor - például - Babits paplanhuzatában József Attila költészete mozog. Ebben a huzatban együtt lengedez csaknem minden, ami itt fúj (!), a Petőcz és a Parti Nagy közötti résben. (A Hét, 1991. 24. szám, 16. old.) CSANDA GÁBOR Póklábak - pók nélkül Bettes István: Szétcincált ének idején Vers-testüket elhagyott, rángatózó vers-lábak. A látható világ sokszínű, számtalan, nagyságban és méretben különböző mozaikja. Bettes István legújabb kötetében ez az alapállás. Olyan helyzet, melyből számtalan más helyzetbe lehet kerülni. Egybe viszont már egész biztos nem, mint ahogy a rángatózó pókláb is kiszámíthatatlanul sok helyzetbe kerülhet a testtől elszakadva, olykor talán testközelbe is, de bármilyen közelítés az eredeti állapothoz végül is nem más, mint az eredeti, őshelyzettől való távolodás. Hogy mi ez az őshelyzet, azt valószínűleg Bettes sem tudja, bár valószínűleg nem ez érdekli őt igazán. Bettes tudja, vagy inkább ösztönösen érzi, hogy a rángatózó lábakban még valamelyest tetten érhető az ősállapot, a rángásból még következtetni lehet arra a régvolt mozgásra, amely egyaránt jelenthetett haladást is meg mozdulatlanságot is. E kötetben alig van mozgás, és szinte nincs mozdulatlanság, vannak azonban rándulások, itt van még az idegekben így vagy úgy megmaradt emlék. S nincs persze ének sem - állítja Bettes -, csak nyüszítés meg vonítás, a sokféleképpen szétcincált ének van csak, sokszor még az se, csak a „cin” van, amelyből már alig lehet az énekre következtetni. Szózat helyett a dadogás. Ami első olvasatra is szembeötlő. A korábbi két kötetével szemben ebben sokkal kevesebb az esetlegesség, a helyzetek (és ne feledjük: a szavak) nyújtotta lehetőségek önkényes kiaknázása, alig akad benne olyan vers, mely „csak” eljátszik a szavakkal, kimerítve a játék és az ötlet adta variációkat; szépet meg csúnyát meg groteszket teremtve. Kevesebb a szellemeskedés, több a szellemesség. Bettes első két kötetét olvasván az ember önkéntelenül arra gondol: aki ennyit „humorizál”, az biztos nagyon szomorú ember. S ebben lehet némi igazság: amennyiben a „bohócság” tragikus létállapot. Ez a kötet viszont egészen más létállapotról árulkodik. 178