Bettes István: Égtenger úsztató. Harminc év versei (Pozsony, 2007)
Második könyv 1991-2007 - Az innenső és a túlsó partról 1999-2006
GRENDEL LAJOS Mondja, maga mit énekel? Rosszkedvem naplója 2005. október (Részlet) Felkértek, hogy mutassam be Bettes István új verseskötetét. Bettes István szlovákiai magyar költő, tavaly volt ötvenéves. Magyarországon alig néhányan ismerik a nevét és verseit. Pedig nagyon jó költő, populáris is lehetne remek nyelvi humorának, ritmus- és rímjátékainak köszönhetően. Abból a fajtából való, amelyik bármilyen témához nyúl, abból rögtön valami magától értetődő, ősi természetességgel költészet lesz. A nyelv született mágusa, mint hajdan Petőfi, Kosztolányi, József Attila vagy Weöres Sándor volt, hogy csak klasszikusokat említsek. Ennek ellenére mind a mai napig nem sikerült kitörnie a kisebbségi magyar irodalmi gettóból, ellentétben a versbeszédüket, játékosságukat, humorukat tekintve vele oly rokon néhány erdélyi fiatal költővel. Ennek részben az az, oka, amit Kispolgári vegeta című versének első strófájában így fogalmaz meg: „Mondja, maga mit énekel, manapság ez kit érdekel?” Képzőművész barátom, T. J. mondja, hogy nincs semmi áttekintése a mai magyar és szlovák líráról, meg hogy őt tulajdonképpen sosem izgatta a költészet. Nincs ezzel egyedül. Költőkből nagy a felhozatal, sajnos főként rossz vagy közepes költőkből. Ebben a mai irdatlan verstermelésben a minőség egyre inkább észrevétlen marad. Csak annak a neve lesz országosan ismert, akit felkap és netán úgy-ahogy sztárol a média. Márpedig ez nem mindig a minőség szerint történik. Piaci, kiadói (olykor politikai) szempontok legalább annyit nyomnak a latban, mint a tehetség. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy akiket a média futtat, akiket valamelyik irodalmi szekértábor felkarol, azok tehetségtelen vagy közepes tehetségű költők. Többségükben tehetségesek. Olyan tehetségek, akiknek a tehetségéhez némi szerencse is társul. Más tehetségek, akiknek nincs szerencséjük, kívül rekednek a kánonokon. Manapság az az író vagy költő, akit a média nem vesz észre, tulajdonképpen nincs is. Mit is tehet az ilyen világban az a Bettes István, aki az égadta világon soha semmit nem tett önmaga menedzselésére, aki nem tolakszik, nem kilincsel, nem reklamál, nem sopánkodik, nem szapulja pályatársait? Aki csupán annyit tesz, hogy valamelyik kis, Magyarországon alig ismert kiadónál időről időre megjelenteti verseit. Ilyenkor a kollégák összenéznek, bólintanak, és újra elmondják, amit már számtalanszor elmondtak a legutóbbi két évtizedben: bizony-bizony, ez a Bettes igazi költő. Sikerlistás, valószínűleg, sosem lesz. Mert, mint azt az InKRIMl-nációk című versében írja: 433