Bettes István: Égtenger úsztató. Harminc év versei (Pozsony, 2007)
Második könyv 1991-2007 - Az innenső és a túlsó partról 1999-2006
ni a hivatalos értékrendekbe, most - jó dolgában - a kánonokból mosolyogja ki magát; csak úgy, egyszerűen. Grendel Lajos úgy látja, Bettes az „égadta világon soha semmit nem tett önmaga menedzselésére”, s most sem tolakszik, „nem kilincsel, nem reklamál, nem sopánkodik, nem szapulja pályatársait”, beéri csupán annyival, hogy „valamelyik kis, Magyarországon alig ismert kiadónál időről időre megjelenteti verseit”. Magyarán: íhetetlen (élhetetlen), mondta volna rá boldogult nagyanyám, ha ismerte volna. Bettes persze úgy gondolja, s bár szomorú, igaza is van: ennyi elég. Végül is mit kellene még tennie a költőnek azon túl, hogy „időről időre megjelenteti a verseit”? Hát ez az. Mert az értékeket mostanság - illetve: mikor nem? - legfőképpen az érdekek mozgatják. Miközben rendületlen evezget régi zöld-kék vizeken (mellesleg a kortárs magyar költészet egyik legerőteljesebb Duna-verse az Evezés..., lásd e kötetben is), Bettes nem társul(t) - ez idáig- egyetlen érdekhez sem, s az érdekek sem találták őt elég érdekesnek ahhoz, hogy a megfelelő hasznot húzzák belőle. Márpedig a magány, a mozdulatlanság torzítja is az embert. Ha sokáig nem szól hozzánk s ránk senki, egyre többször motyogunk valamit magunknak, magunkban. Költőnk is torzult, költészete is torzul így (lásd Tőzsér Árpád dicséretet követő dorgálását, vagy, éppen, Szent Imentál kísértését is Bettes néhány versében: Törvény és ítélet; Holtpont alatt stb., ez még feltétlen hívei fülét is sérti olykor, lásd Varga: Szabad-e... stb.). Pedig a mai magyar költészet egyik - s a jelenlegi kánonok által magasra értékelt - fősodra az, ahol éppenséggel a helye lehetne. Esetleg sikerlistás, kellő menedzselés folytán. Mert - s egyelőre Grendelt folytatva tovább - „populáris is lehetne remek nyelvi humorának, ritmus- és rímjátékainak köszönhetően. Abból a fajtából való, amelyik bármilyen témához nyúl, abból rögtön valami magától értetődő, ősi természetességgel költészet lesz. A nyelv született mágusa, mint hajdan Petőfi, Kosztolányi, József Attila vagy Weöres Sándor volt, hogy csak klasszikusokat említsek”. A magam részéről nagyon megtoldanám még ezt a sort Szilágyi Domokossal, vagy a parodizáló kedvű Orbán Ottóval (s hogy az összmagyar költészet fürdőkádjából ne öntsük ki az abba Szlovákiából beletocscsanó poétákat sem, költőnk hazai elődeit keresve kézenfekvő szokott lenni Zs. Nagy Lajos emlegetése is). Bettes kor- és nemzedéktársai közül a posztmodern nyelvi dekonstruálás és újrakonstruálás listavezetőjét, Parti Nagy Lajost említeném most, s a náluk fiatalabbak közül persze KAF-ot - Kovács András Ferencet -, mindenekelőtt, azután a még nála is fiatalabb Orbán János Dénest, akik mellett- között - érdemei szerint Bettesnek is helyet kellene/lehetne keresnünk, még ha talpalatnyit is. (Természetesen létezhetnek más rokonsági listák is. Zalán Tiboréból például - lásd, lásd - nem hiányzik Karinthy Frigyes neve sem, s a Betteshez közeli évjáratúak közül is kibővíti ezzel-azzal a névsoromat, a magam részéről különösen „a közülünk korán elment, csöndes-drága költőbarát, Verbőczy Tóni”, azaz Antal nevét olvasva abból jó szívvel, bár az ő lázadása, teszem hozzá most, közvetlenebb, egyenes beszédűbb, beatesebb, hatvannyolcasabb volt a Galibabu abuliba még a klasszikus dada emlőit is meg-megszippantó, de már a posztmodernre hajazó költőjénél.) Ez azonban valóban a kritika, a recepció dolga lenne (és 437