Czéh Zoltán: Erre sárkányok élnek. Regény (Budapest, 2020)
Július 30. - Igencsak elszoktál már ettől
- Nem is ebédeltem még aznap, és akartam venni egy gyors szendvicset. - Plusz egy sört, hogy csússzon. - Emlékszem, igen, de az tényleg csak arról szólt, hogy ne korogjon a gyomrom, miközben József Attiláról beszélgetek veled. Pedig hát... - És arra is emlékszel, mit kérdezett akkor tőlünk az eladó? Megmarkolod a munkalap szélét. Ha most lenéznél, azt látnád, hogy a hüvelykujjad körme rózsaszínből fehér-pirosra változik, de nem nézel le. - Mit akarsz te igazából éntőlem? - kérded rekedten. Zsófi biccent egyet, mintha pont ezt a kérdést várta volna. - Látásból ismert csak az az eladó, mégis olyan zavarba jöttem előtte, hogy a bankkártyám helyett a lakcímkártyával akartam fizetni, aztán meg csak vigyorogtam, mint egy idióta. - Felkapja újra az előbb lerakott tányért, lekapargat valamit a pereméről. - Hogy mit akarok én tőled? Ezt szeretnéd tudni? Elárulom, elutazni veled Hollandiába. - Már hogy... - Amszterdamba, reggel, három napra. Azóta ezt akarom, mióta tudom, hogy Robi mit vett neked ajándékba. Lehet, hogy miattam sérült meg a térde, annyira irigyeltem tőle ezt az utat. - Amszterdamba? Mi ketten? Te meg én? - Megvan a két repülőjegy, megvannak a múzeumi belépők... És focimeccsen sem voltam még soha. Épp itt az idő. Nem? Lepillantasz a Zsófin lógó mezre, a mezedre. A piros-fekete csíkok nyugodt ritmusban emelkednek-süllyednek. Beszívodte is a levegőt, jó hosszan, hogy aztán még hosszabban fújhasd ki magadból. - Figyelj, Zsófi, nagyon hízelgő ez az ajánlat, nevezzük annak, és a szülinapi buliért is roppant hálás vagyok, tényleg... - Csak semmi „de”, jó? - De igen - feleled nagyokat bólogatva. - Muszáj, hogy itt jöjjön egy „de”, mert mi... mi ketten...