D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Irodalom
„SZERETEM EZT A LIDÉRCFOGALMAZÁST” Parti Nagy Lajossal a Mi történt avagy semről A Magvető egyik ajándéka karácsonyra ez a novelláskötet, ami maga egyáltalán nem ünnepi. Lapjain olyanok beszélnek, a legtöbbször valami bűnesetről, akik nem tudnak beszélni. Temetési kozmetikus, az örvendeztetőbrigád ötletgazdája, esetleg maga Ricilbetisz Hubertné. Áldozatok és másokat áldozattá tevők, akik közben maguk is áldozatok, ha trikójukon rajta is a „Pofádat befogod, vazegT’-felirat. Egyszerre reális és irreális a világ, amiben járunk, Parti Nagy Lajos világa. Meg a miénk. A Centrálban találkoztunk. Az első és az utolsó novella hőse „egy hajnali álom foszladékaiból” kecmereg elő. Valóban megálmodod a hőseid, pontosabban, illetőid, adatközlőid, veled vannak, kísérnek? Azt, hogy állandóan foglalkoztatnának, hogy lenne egy embersereglet a fejemben és állandóan böködnék a szürkét, mondván, „írj meg! írj meg!”, nem állíthatom. Akkor születnek meg, amikor szükségem van rájuk, ha valami szorongást csak rajtuk keresztül tudok kibeszélni, vagy ha muszáj leadnom egy írást. Ha úgy érted a kérdést, hogy mennyire kitaláltak: nagyon. Persze, az ember belefut helyzetekbe, hall ilyen-olyan eseteket, de ezek az enyéim fikciók. Vannak a könyvben álomból átemelt szituációk, töredékek, de a nem álomszövegeknél is kapóra jött az álom, amivel elmozdíthatom szereplőim a jöttem, láttam, elmesélem-alapállásból: egy bizonytalan, lebegő, hangsúlyozottan fiktív térbe tehetem őket. Muszáj ellenpontozni, hisz annyira valóságos, brutális az, ami velük történik. Álmodsz egyébként a hőseiddel? Nem. A valós élet és az álom anyaga közt van átjárás, de a szereplők és az álmok közt esetemben nincs - ez érdekes. A fikcionáltságot mutatja az első és az utolsó történet: egyformán indul-136