D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Muzsika
És a két testvéreddel milyen? Józsival, nagyobbik öcsémmel, napi kapcsolatban vagyok. A Hobo sapiens ben megemlítesz egy gyerekkori élményt: a Csinn-Bumm Cirkusz előadásán csak te sírtál együtt Szamócával, a bohóccal... Így volt. Ma is nagyon könnyen meghatódom. Ezt én kóros érzékenységnek mondanám. Ügy látom, nem tiltakozol. Nem én! Az együttérzés ma sem hiányzik belőlem. Mikor gyerekkoromban a pártvezetés balatonlellei üdülőjében nyaraltunk, a kiszolgáló személyzet gyerekei egy kis nyári plusz kereset miatt segítettek szüleiknek takarítani. Beálltam közéjük, mert sajnáltam őket, és ezzel porrá zúztam az apámat. A miniszterhelyettes elvtárs fia a cselédek gyerekeivel együtt takarít! Sosem értettem, hogy nekünk, állítólagos kommunistáknak, miért vannak szolgáink, cselédeink. A szüleimtől úgy tanultam, hogy ilyen csak a kizsákmányoló kapitalista rendszerben van. Ebből kiindulva ma is úgy gondolom, hogy én elsősorban az egyszerű embereknek játszom. Ha valamit elértem életemben, akkor az az - és elég sokat dolgoztam rajta -, hogy ne legyek budapesti értelmiségi. Ez sikerült. Szerintem elsősorban az említett kóros érzékenységnek köszönheted, hogy eljutottál Adyhoz, József Attilához, Pilinszkyhez. A kommunista felső tízezerből, ahonnan én jöttem, senki nem tévedt erre az útra. Onnan utat, hitet találni nem volt egyszerű. Nem véletlenül keveredtem kisebb politikai balhékba. Először 63-ban jelentettek fel, még Veszprémben... Már a hosszú hajam miatt is folyton bajok adódtak. Az ötvenes évek végén a Szabad Európán hallgattam Chuck Berryt, felhangosítottam, kihallatszott az utcára. Apám elvert, Földes elvtárs fia ne hallgasson Szabad Európát. Az utcán nőttem fel, voltak olyan haverjaim, akiknek az apja megjárta a háborút. Rubarics Laci édesapjának eltalálták a nyakát, Potyondi édesapja géppuskásként szolgált és beleőszült abba, hogy hány orosz katonát lőtt le. Sok mindenről hallottam tőlük. Egyszer megkérdeztem otthon, mi történt a katyni erdőkben, ahol 1940 tavaszán a szovjetek több mint huszonegyezer lengyelt lőttek agyon. Ezzel is kihúztam a gyufát, mert kételkedni mertem a Szovjetunió tisztességében. 1956-ban, tizenegy évesen elvittek egy kelet-németországi táborba, nehogy disszidáljak. Kopaszra nyírtak, az se volt akármi! Fél évig dek-351